Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Duka Zólyomi Norbert: Világrészek csavargó regény írója

kölest. A menekülést a rendezett, civilizált társadalomból, a komplikált emberek finomkodó lelkivilágából a távoli világrészek és a világtengerek titkaiba, a primitív lelkiségek megnyrugtatóan vad környékébe.

így jelentkezett nem is olyan régen Jack London és így bukkant fel, álnéven és titokba rejtve, B. Traven: a világrészek legújabb csavargó regény írója. Ezen kultúrcsömör jegyében lett a világrészek csavargó regény írója divat, típus és jelkép. A kuitúrmenekülés jelképe, a minden áron-éndekesiség típusa, ia megcsömörlött közöncég keresve-keresett divatja, melyről — még inkább Traven több hasonló társával kapcsolatban — néha joggal feltehetjük a kérdést, ügyesen leplezett idegjáték vagy komoly művészet-e az alapja?

Mert kell, hogy gondolkodóba ejtsen a kérdésnek ilyen megfogalmazása: Volna-e Travennek és társainak akkor is olyan tömegsikerük, ha történetesen jéghegyek és vadonok, mexikói indiánusok és atavistikuis farkasok helyett a mi öreg és kimerített Európánk eseményeiről írtak volna? A tétel világos: Az igazi művész a legigénytelenebb vagy mondjuk inkább legköznapibb témából is ki tudja bányászni a szépség kincseit. — A másik kérdés még egyszerűbb. Hogy lehet az, hogy Traven és társainak sokszor kisméretű és egyszerűbb, de exotikus történetei nagyobb eredményeket könyveltek él, ha az eredményt a példányszámmal mérjük, mint Weríel, Zweig és Manin monumentális, örök emberi dokumentumai?

A kérdés annyival égetőbb lesz, mert nem csak néhány ilyenfajta műről van szó, hanem arról, hogy a regénynek ez az új felfogása úgy szivárgott be a 'regényirodalom egész területére, mint az esővíz a földbe és a nyomán olyan repedések támadtak, melyek a kipróbált régi regényirodalom arculatát mindinkább elváltoztatják. Megszületett a riportregény: félig egységes cselekmény, félig színes riport, érdekes epizód, vezércikk, közgazdasági és szociológiai elmélkedés. Ha nagyon analizálnék, még Földes Jolán „Halászó macska utcája" cimü regényében és még inkább sikerében, Axel Munthe San Michelei könyvében is megtaláT'atnók a riportregény ízlés nyomait.

Tény, hogy ezek a regények szétesők, egységnélküliek, aránytalanok és teóriával és elmélkedésekkel tömöttek. B. Traven regényei: Aranyásók, Gyapotszedők, még hírneves Halálhajó és a Fehér Rózsa, mellyel bővebben akarok foglalkozni, sem kivételek. Messze vannak a „Grand román" feszes, monumentális hatásától, mely olyan, hogy az egységes cselekmény emléke még tíz évvel az elolvasása után is úgy él bennünk, mint egy tökéletes 'komipozíciójú plasztikus kép. Olvasás közben a részletek érdekessége megragad, leköt, siettet. Az őszinte, szókimondó megállapítások helyeslésre késztetnek, de ha elkészültünk vele, alaktalan emlékké zsugorodik. Ahogy a cselekmény eltűnik, mert nem volt, úgy a szereplők tipusa is elhalványodik. Traven és társai nem tudnak nekünk olyan kisérlőket adni egész életünkre, mint ahogy Dickens emberei kitörülhetetlenek maradnak, olyanok — ahogy egyszer Benedek írta — mintha élő ismerőseink volnának.

A kultúrcsömör regényeinek élénk példája a Fehér Rózsa.

A Condor társaság petróleumiföldjeitől körülvéve terjed a Fehér Rózsa ősi, mexikói indiánus telepe. Tulajdonosa dón Hacinto Yaniz idillikus egyetértésben él a 150 telepessel, „apatársaival". így hívják Mexikóban az ilyen telepeken mindazokat, akiknek a tulajdonos volt a keresztapjuk.