Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Illés Endre: Juhász Gyula

kétség és remény között vergődik, ezek „mint lehangolt hegedűk" szólnék hozzá, de páros énekükben a remény fénye csakhamar elapad, — és Juhász Gyula ekkor végleg megtér a melankóliáihoz, amely ikiölhetetlenül beleveszi magát idegeibe.

A iframciák az „ennui" szóval valamikor a fájdalmat, a szenvedést jelölték; ma a baudelairei tájak szörnyű rémévé lomposodott: az „u n al om" lett belőle. Juhász Gyula költészete mintha csak ezt a szót varázsolná vissza eredeti érzékenységébe: az unalmat; az élet kellemetlenségeit ő fájdalommá és szenvedéssé nemesíti át. Ügy tagadja meg a világot, hogy eloldja magiát tőle. Már földi kapcsolatok nélkül szól az életről:

ó szerelem, azért én nem tagadlak És tartalak tovább is én Uramnak, De egy tűnő árny többé nem zavar.

Mint a gyermek nézi e poklot: „Bús gyermek, aki mindent megtudott már". És aki olyan magasan lebeg a világ felett, annak nem adhatnak örömöket többé a „távol Indiák" sem; aki éppen távozik innen, az forró szeretettel vallhatja magát ehhez a fajhoz tartozónak, e szomorú tájak örök szerelmesének. Juhász Gyula kitűnő tájfestőnk. Csodálatos az a biztos művészet, amely egy-két szóval a legélőbb magyar tájaikat idézi, örökké vonuló párák mögött, finom fátylakkal befügg önyözve a világot.

Vén szélmalom nagy, tépett szárnya áll,

Nem az élet őröl itt, de a halál.

— Kit ne ütne szíven ez a félegyházi kép? Vagy a felejthetetlen tiszai varázslatok:

Hálót fon az este, a nagy barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Juhász Gyula oeuvre-je mintha egyetlen nagy szonett volna. Ugyanazt a fájdalmat ismétli mindig, ugyanazt a zenét csalja elő a kikezdhetetlenül tökéletes szavakból.

lEgyiik kötetét a kiadó elfelejtette lapszámozni, a másikból a tartalomjegyzék maradt el. Mirevaló is lett volna az ilyesmi ebben az örök ismétlődő hullámverésben. Az élettel szemben hamarosan feladott mindén harcot, utána minden aktivitása a költői anyaggal való birkózásra szorítkozott: „Formát keresni minden gondolatnak — É>s elvérezni egy fonák igén..." Néha panaszkodik: „Minden szó gonosz szirén, ki holt szépségek barlangjába csábít", de igazi vallomása a versírásról mégis ez: „A vers ünnepi est, mint munkásnak a szombat". Azzal a finom bánattal szólt, mint a tücsök, ki társa volt a fájdalomban, a dalban, a megúnhatatlanul édes egyhangúságban, s akit odarendelt sírjára őréül: „Ki nyugalmas boldogan zenél majd — Fölöttem, ha fekszem már örökre."

Sokszor már játszotta is a szerepet: „dalolva fölnézek az égre, s meghalok, mint Isten szegénykéje". Tudott kacérkodni a halállal; a Tiszához például így beszélt nyolc évvel halála előtt:

A fűzfán varjú, felleg az egen,

Nem hiányzik-e neked egy letűnt láng, Egy kihunyt nap, — az én tekintetem?