Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Demjén Ferenc: Éjjeli kirándulók

•dolgozott. Néha letette a kést, meg a tálat is az öléből és megtapogatta a testet, melyben már harangozott a születendő élet. Hol itt, hol ott érzett ütéseket Kis Péterné. Olyan érzése volt, mint egy börtöncellának lehet, melyben egy rab veri a falat, hol a fejével, hol a lábával, öklével. Ez a gondolat foglalkoztatta néhány pillanatig, majd egy újabb kopogtatásra jókedvűen kiszaladt a száján a mondat: — Nyughass már te kölyök, hisz tudom, hogy ott vagy. Még te is bosszantol?!

Ezen még maga is nevetett, mikor így hangosan hallotta a hangját, s már nem érezte magát egyedül. Mintha valaki tényleg lett volna a szobában rajtakivül. Még mintha az óra is máskép tiktakkozott volna a falon ettőlfogva. Egészen belemelegedett a gondolataiba, mikorra megnyílt a konyha 'ajtaja és Médi, a szomszédasszony, aki Szabó András özvegye volt és egyetlen fiával, a hat éves Andráskával, velük szemben lakott, lépett a konyhába.

— Jó estét Juliskám. Na, hogy vagy? Láttalak a reggel, mikor a Cifrát kihajtottad, hát, mondom már átnézek hozzád egy kicsit.

— Jól tette Médi néném. Jól tette. Legalább nem ülök itt magiam, mint egy babajántyúk. Mert, míg feljöttem a fejéstől, elment az emberem, azt se tudom hova?

— Hát ami azt illeti, bizony megmondhatná, hova megyen éjnek idején Az én emberem, — Isten nyugosztalja szegényt, — az mindent megmondott bejelentett nekem. Még ha a kocsmába ment néha egy kis diópálinkára, mert azt nagyon szerette szegény megboldogult, — még azt is megmondta. Váltig haragudtam is érte, dehát, most látom csak, hogy milyen igaza volt, most, mikor már nincsen mellettem, nincsen, aki azt mondja: Holnap pedig szántani megyek a Kisdüllőre az erdő alá, vagy; Reggel pedig fát kéne hozni az erdőrül s az adóba, meg a legelőljárandóságot kellene fizetni ekkor, meg ekkor. . Bizony Juliskám... szomorú egy dolog az, özvegynek lenni. Nem is lehet azt élőszóval elmagyarázni. Az embernek a keserűség a torkát fojtogatja, amikor ezekre a dolgokra gondol, dehát, dehát,... nincs segítség!... az ember ott kint a föld alatt... és én itt, a kis Andráskával, az ő házában, abban az épületben, melyet ő húzott fel a saját kétkezével ...

Itt elcsuklott a Szabóné hangja és mint bő forrásból, hangtalanul gurultak, ömlöttek ki fiatal arcára a fájdalom könnyei. Nem zokogott, nem jajveszékelt, s hogy sír, csak tenyerébe hajtott feje bizonyította és meg-meg vonagló felsőteste, ahogyan ült a kis széken a gyér világosságé konyhán.

Kis Péterné kezében egy pillanatra elállt a munka, valami neki is összeszorította a szívét, valami benne is fájt. Letette a kést a vaslábos szélére, a megtisztított krumplit is betette az odakészített zsírba a tűzhelyen, mely sercegve kezdett sülni, aztán vigasztaló szavakkal fordult Szabónéhoz:

— Ne sírjon már lelkem Szabóné! Ne sírjon már! Ha az Isten ezt a csapást mérte magára, el kell viselnie erős szívvel, erős lélekkel. Aztán, maga sincsen teljesen egyedül, ott van a kis Andráska. Egy néhány év múlva, ha kijárta az iskolát, már dolgozni fog, csak ügyelnie kell rá és rendesen nevelni. Ez a fontos, Szabóné lelkem, más semmi. Bele kell nyugodni a válozhatatlanba ... Ami azt illeti, az én véleményem szerint, maga mégegyszer férjhezmehetne. Csók Jóizsi is elvenné, meg mások is, ha jól tudom. Csak magától függ az egész. Hisze elvégre már nem mai özvegy, se tegnapi.

Szavai csendesen, észrevétlen, mintha alvó gyermeknek mesélne, úgy gurulnak ki a száján. Az ablakba állított virágvázából, néhány szál bóditó virág illatával összekeveredve, úgy hatott ez a vigasztaló hang, mintha nem is földi ember mondta volna. S az édes sült krumpli szaga és a konyha kelle'mes melege és maga ez a meghitt csend is a Kisné szavai után, hatott is Szabónéra. Kisné feljebb emelte a fejét, kifújta az orrát az alsószoknyája legvégében, aztán a szeméből is felitatta a könnytavak vizét és bár még mindig valami keserűség tiport a szívében, melynek ki kellett volna még ömölni, mégiscsak megszólalt.

— Nem, Juliskám. Nem. Férjhezmenni nem akarok. Én, tudod, szerelemből, Igaz szerelemből mentem az én Andrásomhoz és hogy meghalt, hogy elment tőlem ilyen hamar, nem tudok egy másik emberre csak úgy átallépni. Erre csak az olyan közönséges, hitvány lelkű asszonyok képesek. Andráskának mostoha apja legyen? Nem! Soha! Most is, hogy eljöttem, milyen jóízűen aludt már a drága. Ha azt láttad volna Juliskám.