Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Nagy Zoltán: Budapesti kiállítások
talógusának bevezető sorai szerint „méltán csatlakozik eddigi kötött tárgyú (akt-, táj- és népéleti) kiállításainak sorozatához, hiszen annak tárgya a művészet éltető forrásainak egyik legbővebben csorduló erére mutat rá". Ez az utolsó, idézett állítás rövid gondolkozásra késztet. Mi a művészet tárgya? Merül fel a kérdés. Lehet-e a nő tárgya a művészetnek? Azt kell felelnünk erre a kérdésre, hogy épen úgy nem lehet, miként nem lehet az akt, a tájkép, vagy bármi más élő vagy élettelen „tárgy" sem. A művészet tárgya maga a művész, helyesebben a művész lelkivilága, amelynek a kifejezéséhez a fönniebbi „tárgyak" csak eszközül szolgálhatnak, eszközül annak a viszonynak, tehát ’végeredményben világnézetnek, amely közöttük és az alkató lélek között fennáll. Azonban ennek a kiállításnak célja volt, amit az előszó világosan ki is fejez: „Felhívásunkban beszámolót kértünk művészeinktől arról az ihletadó hatásról, amelyet a női nem a maga természettől adott belső és külső tulajdonságaival képzeletükre gyakorol". Jóllehet ez a felfogás máskép hangzik, mint amit a művészet tárgyára nézve előbb megállapítottunk, némely fogalom téves alkalmazásától eltekintve azzal csaknem azonosnak látszik. Nem vagyunk hive annak a törekvésnek, amely a művészi alkotást „tárgya" szerint akarja megítélni, mégis a föntebbi magyarázat értelmében elfogadjuk, épen azon tanulságok miatt, amit a célkitűzésből és annak megvalósításából meríthetünk. Ha tehát tárgyilagosan akarunk eljárni, akkor első feladatunk annak a vizsgálata, hogy maga a kiállítás mennyire felel meg ennek a kétségtelenül erkölcsi, nevelő szándékú célnak? Amikor a Társulat elhatározta ennek a kiállításnak a megrendezését, tisztában kellett lennie azzal, hogy csak úgy felelhet meg kitűzött céljának, ha hiánytalanul mutatja be a mai magyar művészet keresztmetszetének azt a szakaszát, amelyen a nőt-ábrázoló mai magyar művészi alkotások foglalnak helyet, stílusoktól és irányoktól függetlenül. Mert, ha valamelyik u. n. „stílustörekvésnek" a nőről megvallott felfogását nem találjuk meg, akkor a cél téves, az eredmény hiányos. A kiállításon felsorakozó mintegy hatodfélszáz mű között legtöbb festmény, s a szobrok nagyrésze arckép, ami nagyban megkönnyíti megismerési szándékunk keresztülvitelét. Hiszen épen a portrait az a „műfaj", amely leginkább választ adhat az ábrázolt lelkivilágát kutató érdeklődésünkre. Elsősorban azokkal foglalkozunk, akik sorozatokkal szerepelnek, bizonyosra veszszü ugyanis, hogy a kiállítás rendezősége ezeket értékelte legmagasabbra. Legelsőül a agg mesterről, Karlovszky Bertalanról kell szólnunk. Mint az arckép kiváló mesterét, már régen, ismeri a közönség. Sokan vannak, akik nem értettek egyet vele, művészek és műélvezők között. Nem értettek egyet aprólékos naturalizmusával. Sohasem lehetett megtagadni tőle azonban azt, hogy páratlan technikai felkészültséggel rendelkezik, úgy a rajzot, mint a színek kezelését illetően. És azt sem tagadhatta senki, hogy különösen fiatalabb korából származó arcképei, valóban kifejezik az ábrázolt jellemét és lelkivilágát. Most azonban már félreismerhetlenül mutatkoznak a hanyatlás jelei. Régebbi képei tele voltak erővel. Rózsaszin-lila-zöld, de elsősorban barnás tónusú színei erőt sugároztak, most ernyedtek, fáradtak, fénytelenek. A lelki élet kijefezése is mind jobban háttérbe szorul a mikroszkopikus, anatómiai könyvbe is beillő aprólékosság mellett. Több arcképpel szerepel