Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Demjén Ferenc: Éjjeli kirándulók
DEMJÉN FERENC. ÉJJELI KIRÁNDULÓK Már kulimáz színű volt az este, mikor Kis Péter a hátára vette a zsákot és elindult hazulról. Az asszonynak, aki lent az udvar végiben a kis szalmafedelű ólban fejte a sárga Cifra tehenet, nem is szólt be. Nem akartai, hogy tudjon a ma esti kirándulásról, meg kímélni is akarta, mert a hetedik hónapban járt élettel a szíve alatt. Igaz, hogy szénát is kellett volna lerakni az ólpadról és szalmát is húzni a kert végében a szalmakazalból, ha valóban kímélni akarta volna az asszonyt, dehát ezek már olyan dolgok voltak, amit inkább elvégez, mintha futni kell húsz, harminc kilóval a vállon, vagy evezni, vagy esetleg úszni a Tiszában, ha feltalál dőlni az a hajó, amint már meg is történt több alkalommal ilyen kulimázszínű kirándulásos estéken. — Aztán az izgalom, amit ilyenkor átél az ember, az sem való már Juliskának, mert még időnapelőtt életet ad első gyermekünknek. Igen ..., hát persze, hogy nem szólok be, így beszélt gondolataiból kiindulva zsákkal a vállán Kis Péter, amint lement a kertje végén, hogy aztán a kertek alatt lekerüljön a cigánykunyhók mellé, hol várják a cimborái. Amint átlépte a fűzfavessző kerítését, a lábával egy aimára taposott, úgy érezte s ez eszébe juttattai, hogy éhes. Le is hajolt mindjárt és úgy a sötétben összeszedett néhány hullottalmát és a zsebébe rakta. Egyet meg is dörzsölt a nadrágja szárában és beleharapott. Kissé savanykás volt még, de azért enni kezdte. Míg így az almával bajlódott, 'az egyik mellett, egy szentjánosbogár fénylő testén akadt meg a szeme a fű közt. Hirtelen gondolat cikázott át az agyán. Elmosolyodott. Vigyázva a tenyerébe vette iái kis lámpásosbogairat és azzal ment tovább. Vigyázva, óvatosan vitte, nehogy valami baja történjen, A lucernás mellett balra tért, hogy ne kelljen a szomszédja búzatáblájánál nagyot kerülnie és minél hamarább ott legyen. Hogy még nincsen kilenc óra, azt tudta, mert a kilencet még nem hallotta fújni a baktertől s így habár sietett is, biztos volt abban, hogy még nem várnak rá a barátai. Ahogy így ment szapora léptekkel a kis mezei utacskán, még arra is gondolt, hogy talán több pénzt is hozhatott volna magával, mert hátha ma olcsóbban tud megegyezni a búza mázsájára s ha nem is az egészet, de már foglalót adna a holnapesti mázsára is. Ezt azért gondolta, mert attól félt, hogy a végrehajtó jönni talál valamelyik reggel s ha megtaláljál azt a kis pénzt a házban, hát akkor vége. Elviszi és nem lesz az sem. Míg, ha árúba* fekteti, akkor biztos ... Míg ezen töprengett, gondolkodott, elérte az első cigánykunyhót. Sárból és vályogból épített kunyhó volt ez; úgy másfél méter magas, náddal fedett és ablaknélküli. Az ajtaja előtt ott ült Zsiga, szájában nagy, törött pipájával s az álla alatt — mintha oda lenne nőve —, a hegedűjével. Néha szigorúakat köpött ki maga elé a sötétbe. Hogy lépteket hallott, felállt és néhányat köhentett, mintha gégesorvadása lenne. A hang az érkezőnek szólt, hogy értsen róla és köszönjön, hogy aztán Zsigának is szabad legyen válaszolni. Ez a régi és nagyon jól bevált érintkezési forma volt Zsiga cigány és a falu emberei közt. Avégből volt ez nagyon fontos, hogy Zsiga köhentett és a falusi köszönte a jó estét, vagy a jó éjszakát, mert akkor már Zsiga is tudta, hogy hogyan válaszoljon vissza és melyik végén kezdje a beszédet. Ha csendőr, vagy határőr jött,, annak úoyis másképp kellett. Annak ő köszönt előre egyr „kezitcsókolom a nagyságos úrnak jó éjszakát", míg, ha véletlenül idegen vetődött arra, annak köhenteni, meg köszönni sem kellett. Mindezt azonban, míg megtanulta Zsiga és családja, — mely most jelenleg a kuckó belsejében nagy hortyogással húzta a csendest, — sok víz folyt le a Tiszán, mely úgy száz méterre folydogált a kunyhótól parttalan medrében. Azonban megesett néha aiz is, hogy véletlenül nem ismerte meg a közeledőt a sötétben és így ismét csak ia sorvadásos torokhangú köszönés segített: öhn! öhnü... Ez lett, ha már a szem beadta a kulcsot a sötétben, az intemacionális köszönési forma
