Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Mártonvölgyi László: Juhász Gyula Szakolcán
A nyárutói gazdag Újvidéken Egy hervatag kert visszhangozza léptem. A messze, árva Szigeten, a parkban Egy fát keresnék, hol szívet faragtam. Szelíd domb alján szomorú Szakokén Vidéki bánat föllege hajol rám . .. Lelkem ma sétál tűnt utcák nagy éjén, Vezet az emlék, pislogó lidércfény. Vezet a vágyam és vezet az álom S csak a temetőnek kapúit találom. Vidéki bánat föllege — igen ez lengi át minden szakolcai versét. Finoman csipkézett verseiben kétszeresen vonul át az a fátyolos hang, mely Juhász Gyula líráját egyébként is mindig jellemzi. A százados házak, a vén falak, tespedten ölelték magukhoz a lobogó lelkű költőt. Juhász Gyulát valósággal megölte ez a levegő. Oly unt ma a kis város, oly szűk ma a világ Úgy hívnak, úgy üzennek a távol Indiák^ Oly bús a kaszinó s Gvadányi képe fáj Úgy hív, úgy int keletről egy naphímezte táj! Épp azzal lett Juhász Gyula a Szlovenszkói kisváros költőjévé, hogy dalokba tudta sűríteni ezt a letargiát azt a mozdulatlanságot, mely egy kisváros •atmoszféráját megfekszi. Megkapóan tudta érzékeltetni a kisváros kultúremberénék helyzeti tehetetlenségét, ahol minden kultúrközpont: az öreg kaszinó. Kevesen tudják, hogy Juhász Gyula Szakolcáról regényt is írt „Orbán lelke" címmel; egy önmagával meghasonlott vidéki tanár típusát festi meg benne. E regényéről írta Juhász Gyula a „Nyitravármegye" szerkesztőjének ezt a levelet: „Szakokén két évig voltam tanár. Nagy magányosság és sok szenvedés emléke köt ehhez a kisvároshoz: itt múlt el az ifjúságom. Valami szláv mélabu lebeg a táj felett, ezzel olvadt össze az én magyar bánatom. Nagyon messze kerültem a világtól, az élettől, a hír piacától, de a csönd elmélyítette lelkemet. Voltak tragikus válságaim is és ezeknek visszhangja „Orbán lelke", ez a kis regény. Minden író megából merít, a lírikus különösen, azért az „Orbán lelke" mégis csak regény, alakjai, míg az életből a költészetbe átmentettem őket, változásokon mentek keresztül. Nem szeretem a kulcsregényeket, az „Orbán lelké"-ben se keressen ilyesmit az olvasó. Hősömből sok van benne, hiszen lelkem gyermeke. A városka hangulata is, természetesen az én akkori hangulatom. Hosszú évek után írtam e regénykét. Makón sok művészi gyötrelemmel és gyönyörűséggel, egészen elvonulva és belefeledkezve. Szakolca két esztendeje számomra a romanticizmus egyik állomása volt. Vallásos lírám ekkor virágzott ki és a magyarságom ekkor vált erősen tudatossá Nagyvárad után, ahol a Sturm és Drang lendületeit és (változatait éltem át. Ady táborában, Szakolca elmélyülést és elcsendiilést jelentett számomra, a múlt árnyai és a jövő árnyai kisértettek és én megértem a megváltó szenvedésre. Hálásan és meghatottan gondolok vissza az életuntak épp közép felén, a messzetünt városkára, ahol Vak Bélát idéztem és ahol kedves jó fiúkat tanítottam Petőfi szerelmére." Szakolcai pasztelt jelentenek verseiben az Ancsa szolgálóhoz írt poémák. Gyakran ír szakolcai söntés kis szlovák cseléd lányáról, aki terhes szégyenével a Morvába ugrott, pedig Oly kender volt kócos haja néki és oly kökény félős kék szeme párja Lelkéoen messze fenyvesek meséi Alacsony viskók rontó babonája.