Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Reményi József: Puritán lelkiismeret

megismerkedett a melankóliával is. Huszonegy esztendős korában úgy érezte, hogy ő lett az élet zsákmánya, nem pedig az élet az övé.

Egy este, önmagának számot adván az elmúlt esztendő tragikus szürkeségéről, feltette a kérdést, hogy voltaképpen minek tudható be, hogy semmihez sincs kedve. A múlt kényelemhiányát fájlalta? Elvégre amerikai, ősei is a semmiből teremtették elő a valamit, sőt a valaminél lényegesen többet. Ha csökkentek is a vállalkozási lehetőségek, ebből korántsem következik, hogy a vállalkozó szellemnek el kell némulnia. Rokonaitól elvétve pénzt kért, s alighanem nagyobb összeget is kapott volna üzleti célokra. Mért olyan levert, mint az összezsugorodott erő? Mért olyan megvert, mint aki nem állhat talpra? Jónéhányszor berúgott, nőkkel nem törődött, a templomot akkor is kerülte, amikor anyja meglátogatta New Yorkban, két húgával egyetlen egyszer sem találkozott. A kesergés levegőjében college-élményeihez is visszatért képzelete; játékos kedvvel elmosolyodott filozófiai tanárára emlékezve, s megjegyezte, hogy most csakugyan szüksége volna arra a bölcseleti egyensúlyra, amelyet, szerinte, a tanár belemagyarázott a kínai moralistákba és gondolkodókba. Az amerikai élet tovább dübörgőit, mint egy megőrült gép; a gazdasági válságban is új vagyonok születtek; a country clubok továbbra is magukba szítták a társaság hölgyeinek és urainak ízlésesnek aligha mondható jókedvét; a Broadway nem szűnt meg nyoma lenni annak az útnak, amely elvisz az élet kötelességeitől a szórakozás kertjébe. Viszont apját nem látta azóta, hogy börtönbe küldték. Nem tud:a felkeresni. Egypárszor rászánta magát erre az útra, s az utolsó pillanatban megdermed a lába. Levelezett vele, ritkán válaszolt, sorsa alig érdekelte. Ha apja meghalt volna, nem lehetett volna tőle távolabb, mint a börtönben. Ha rágondolt, elpirult; nem azért, mert nem kereste fel, hanem azért, mert arra a helyre gondolt, ahol apjának lennie kellett. S amikor elpirult, úgy érezte, mintha az egész világ őt nézné, mintha még szobája sötétségében is világítana a káröröm, mintha a mindonség maga azt követelné, hogy arca lángba boruljon, mert nem tudta megfelelően megválasztani apját. Ömaga is börtönben volt, mert apja végzetét magában hordta; ő maga is rácson át nézte az életet. Újabban mindinkább gyötrődött, nemcsak azért, mert gazdasági helyzetét elviselhetetlennek érezte, s nem talált kibúvót, hanem mert idegeiben a lélekre emlékeztető felelősségtudat jelentekezett, követelte jussát, szemrehányásokat tett neki, a kétségbeesés bűntudatot követelő peremére kergette.

Arra sohasem gondolt, hogy a gazdasági viszonyok züllésében a társadalom recsegésének-ropogásának tüneteit észlelhetne. Az sem járt eszében, hogy apja sorsán át meglássa annak kereskedelmi ruganyosságának következményeit, amely szerte az országban ezerszámra küldte a börtönbe a tőkéseket, viszont százezrekre rúgott azoknak a száma, akik a pénztkezelők felelőtlenségének megadták az árát. Fiú volt, aki kiábrándult apjából; minden egyéb vonatkozás kiesett ennek a kérdésnek megítéléséből. S ez a kiábrándultság annyira nyomta, hogy önmagával szemben sem ismert irgalmat, sőt még az önzés irgalmát sem ismerte, amely arra kényszerítette volna, hogy összeszedje lappangó erejét, felfedezze üzleti kilátásait, visszatérítse magához régi kapcsolatait, s daccal, kíméletlenséggel és a vállalkozó szellem kalandízével belevesse magát a vagyonszerzés áramába. Passzivitása úgy érintette, mintha rajta kívül álló okoknál élő szenvedéséért neki magának vállalnia kellene a felelősséget. Tengődött, de egyelőre a gyalázat érzését nem