Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Sebesi Ernő: Hősi halál

felzokogva alig bírják lecsendesíteni őket is még minidig bíznak benne, hogy hátha a tanító úr csak színleli az alvást, hogy próbára tegye őket: vájjon sírni fognak-e utána?!

Az egész terem Krivda Károlyra néz. Tőle várják a tanácsot és a segítséget.

Még a kovács kisfia is melléje szegődik.

Károly ránéz a faliórára.

— Rögtön megtudunk mindent, — szólal meg megkönnyebbülten. — Két perc múlva tizenegyet üt az óra. Ha erre a hangra se riadna fel, akkor...

— Akkor? — kérdi a kovács kisfia elgondolkozva.

— Akikor baj van, — fejezi be a következtetést Leó.

A kovács fia valóságos inzultusnak veszi Leó kijelentését.

Leónak gyulladásos szemében megjelenik a könny. És ez már a gyász előhírnöke.

Krivda Károly leül a padra, lekonyul a feje és most már olyan messze van tőle a fülhúzás, mint a végtelenség.

Síri csöndben lesik a falióra ütését. Torkúidban dobog a szívük és összetévesztik a szívük verését az óra ketyegésével.

A két perc elmúlik s mikor az óra megszólal, mindnyájan odaröpítik tekintetüket a katedra felé.

— Megmozdult, — ujjong fel az egyik, de csak az óhaj és a remény kiabált belőle.

— Nem igaz, — csapnak rá a többiek.

Most már itt a bizonyosság.

Leó feláll, odamegy a katedra elé, most hátranéz, tekintete öszszetalálkozik egyetlen haragosáéval, a kovács fiáéval, fellép a pódiumra, mely megreccsen a lába alatt és egy hirtelen elhatározással megérinti a tanító úr kezét, mintha fel akarná ébreszteni.

Félsziisszenve ugrik le a pódiumról.

— Na, mi van? — kérdi az egész terem nevében Károly.

— Én már a nagyapám kezét is megérintettem, — mondja kitérően Leó.

— Na és?

Leót a kérdések szívén érik. Nagyon szerette a tanítót. Könnyezve felel:

— A tanító úré hidegebb. Egész hideg ...

— Biztos ez? — reménykedik a kovács fia, akiből már elpárolgott a gyűlölség.

— Menjetek a szomszédokért, — kiabálnak ösisze-vissza.

— Jaj Istenkém, — siránkoznak a kislányok.

— Csend legyen, — ordít fel torkaszakadtából Károly.

A rettenetes csöndben lassan megszólal, mert közben óvatosan vigyáz a könnyeire.

— A tanító úr nem halt meg ... A tanító úrnak nem szabad meghalni... a tanító úr csak alszik, mert nagyon fáradt a sok tanítástól. Most széo csendesen haza fogunk menni és el fogunk köszönni a tanító úrtól, mint rendesen ...

De akkor már zokogva végigdől a pádon.

A kovács fia; aki jobban bírja idegekkel, átveszi a kommandót