Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Sebesi Ernő: Hősi halál
felzokogva alig bírják lecsendesíteni őket is még minidig bíznak benne, hogy hátha a tanító úr csak színleli az alvást, hogy próbára tegye őket: vájjon sírni fognak-e utána?! Az egész terem Krivda Károlyra néz. Tőle várják a tanácsot és a segítséget. Még a kovács kisfia is melléje szegődik. Károly ránéz a faliórára. — Rögtön megtudunk mindent, — szólal meg megkönnyebbülten. — Két perc múlva tizenegyet üt az óra. Ha erre a hangra se riadna fel, akkor... — Akkor? — kérdi a kovács kisfia elgondolkozva. — Akikor baj van, — fejezi be a következtetést Leó. A kovács fia valóságos inzultusnak veszi Leó kijelentését. Leónak gyulladásos szemében megjelenik a könny. És ez már a gyász előhírnöke. Krivda Károly leül a padra, lekonyul a feje és most már olyan messze van tőle a fülhúzás, mint a végtelenség. Síri csöndben lesik a falióra ütését. Torkúidban dobog a szívük és összetévesztik a szívük verését az óra ketyegésével. A két perc elmúlik s mikor az óra megszólal, mindnyájan odaröpítik tekintetüket a katedra felé. — Megmozdult, — ujjong fel az egyik, de csak az óhaj és a remény kiabált belőle. — Nem igaz, — csapnak rá a többiek. Most már itt a bizonyosság. Leó feláll, odamegy a katedra elé, most hátranéz, tekintete öszszetalálkozik egyetlen haragosáéval, a kovács fiáéval, fellép a pódiumra, mely megreccsen a lába alatt és egy hirtelen elhatározással megérinti a tanító úr kezét, mintha fel akarná ébreszteni. Félsziisszenve ugrik le a pódiumról. — Na, mi van? — kérdi az egész terem nevében Károly. — Én már a nagyapám kezét is megérintettem, — mondja kitérően Leó. — Na és? Leót a kérdések szívén érik. Nagyon szerette a tanítót. Könnyezve felel: — A tanító úré hidegebb. Egész hideg ... — Biztos ez? — reménykedik a kovács fia, akiből már elpárolgott a gyűlölség. — Menjetek a szomszédokért, — kiabálnak ösisze-vissza. — Jaj Istenkém, — siránkoznak a kislányok. — Csend legyen, — ordít fel torkaszakadtából Károly. A rettenetes csöndben lassan megszólal, mert közben óvatosan vigyáz a könnyeire. — A tanító úr nem halt meg ... A tanító úrnak nem szabad meghalni... a tanító úr csak alszik, mert nagyon fáradt a sok tanítástól. Most széo csendesen haza fogunk menni és el fogunk köszönni a tanító úrtól, mint rendesen ... De akkor már zokogva végigdől a pádon. A kovács fia; aki jobban bírja idegekkel, átveszi a kommandót