Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szalatnai Rezső: Kosztolányi Dezső

rűző stílus, mint Sklovszikij osztályozza, agyiként ás egyszerre jelen van Kosztolányi mind nagy, mind legígénytelenébb prózai munkájában. Kosztolányi nem szereti a keretes mesét, nem él a hamis és mesterkélt befejezéssel, mindig a mondanivaló „közepén" van. Ellenben érdekes módszere a részletek aprózása. Amit már egyszer megmondott, újból ismétli, részeniként, fokozva a lhatá<st egy-egy új ízzel, néha így egész jelzőJsort sorakoztat fel; a Sklovszkij-<féle szinonimáik párhuzamossága ez, melyet nem ismer az az író, aki nem volt költő. Idézni lehetne itt ragyogónál ragyogóbb részleteket Kosztolányii karcaiból, elbeszéléseiből, apró vázlataiból, mind ilyenek, ilyen művészi gondossággal megírt írások. Regényeiben is ezt a módszert követi a ‘kiöltő, de itt módszere még összetettebb, keresztezettebb, mint az elbeszéléseknél. Az epikai eleim szabad omlósénál például hirtelen versszerűen lassít, miegHmeigiáll, Ismétel és közelebb viszi az olvasót tárgyához. S mindez anélkül történik, hogy olvasás közben különösen észrevennők a fogást, anélkül, hogy úntatna, mint mások, ha megkísérlik ezt.

Milyen erkölcsi világot mutat be Kosztolányi írói munkássága? E kérdésre fölöttébb érdekes és hálás s a költő közkeletű anarchizmusát cáfoló tény volna verseinek hosszas tartalmi elemzésével válaszolni1, Ez az önmagával foglalkozó, önmagát vizsgáló lény ugyanis nem állott soha a társadalmon ikivül, még kevésbé ellene, hanem mellette foglalt állást; forró és hívő lélekkel, mint ahogy ugyanily érzelemmel vallotta meg magyarságát is. Van Kosztolányinak egy regénye, mely a feltett kérdésre minden művénél jogosabban és teljesebben felel, s ez az Édes Anna. Az úrnőjét és urát konyhakéssel leszúró kicsi Balatoin-vidéki parasztleányka nem indokolatlanul gyilkolt. Az író ugyan nem mond semmit róla, nem szólal meg a regény sorai között, nem vonultat fel magyarázó figurákat. Az író csak leírja a cselédlány, a tipikus pesti cselédlány életét. De ez éppen elég arra, hogy megértsük az egész helyzetet s a lélektani leírás helyett, az elemzés helyett a tények finom és pontos képei elárulják ezt az egész kavargó történetet, amely a magyar állaim sorsfordulatának peremén Édes Anna igénytelen figuráján keresztül az egész magyar társadalom, nevezetesen a középosztály testét átvilágítja. Merész és bátor humanista tett volt a lírikustól, hogy ezt a regényt így írta meg, az elnyomott, a legifenékig süllyedt szegénység pártjára állva s minden agitáció nélkül a részvét és igazság olthatatlan tüzelt gyújtotta fel. Az Édes Anna az új magyar próza klasszikus alkotása, reális világot mutat be az író a legkóltőibb módszerekkel, a legbiztosabb kifejező erővel, hibátlan stílussal.

Kosztolányi nyelvi képzelőereje különben is rendkívüli, s rendkívüliségét miit sem igazolja jobban, mint a műfordításai. Nem holmi nacionalizmust pótló nyelvimádásként mondja a leghűvösebb itéletű magyar kritikusok egyike: Benedek Marcell iroda lomesztétikájában hogy Kosztolányi (és Babits meg Tóth Árpád, Szabó Lőrinc) műfordításai páratlanul állnak az egész világirodalomban. Tényleg!, ez az, amire a magyar értelmiségi ember mindig büszke lehet; irodalmi nyelvünk a legtöbb húrú hangszer. A kifejezés és művészi kápráztatás dolgában a magyar ‘nyelv fölötte áll a német, olasz, francia« nyelvnek. Klasszikusainkon kívül e csodálatos nyelvi hajlékonyságot mai nagy lírikusaink és prózaíróink gyakorlatának köszönhetjük, így elsősorban Kosztolányi