Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Kossányi József: Gőgös, falusi tél…
ma". Jelentősége sokkal mélyebbre tekint és sokkal tágabb. Élete sokkal szervesebb és csakis akkor élhet, ha e funkciót a szerves munkamegosztás törvényei szerint 'végzi. Mi tehát a társadalom-szemlélet, mely felé törekszünk? Az előbbi liberális társadalomszemléletnek épen fordítottja, mely a társadalmat nem az egyénen keresztül, nézi, hanem a közösségen át az egyént. Alapelve tehát nem az „én", hanem a „közösség", és annak látható megjelenési formája: a szervezett nemzet. Erkölcsi törvényei, megkötöttségei és szabadságai nem az „én"-hez, hanem a „közösségihez igazodnak és csak annyiban korlátoz és csak annyiban ad szabadságot, amennyiben az a nemzeti közösség életét, fejlődését, erkölcsi és anyagi boldogulását nem veszélyezteti. A kisebbségi élet — tudjuk jól — nem tűr pusztán elméleteket, s az ezekkel való pepecselést. Tudjuk, hogy a kisebbségi hétköznapok szürke szabott keretei kézött többet ér egy tényleges gyakorlati lépés vagy tett nemzeti társadalmunk érdekében, mint a rőffel mérhető papirosszagú elméletek kiteregetése. De félő, hogy minden gyakorlati munkánk céltalanná, iránytkeresővé, vagy levegőbenlógová válik, ha nem találjuk meg a kisebbségi és egyetemes magyar élet határozott nemzeti és társadalmi irányait, mely felé a fejlődést, gyakorlati munkánk egész tömegét irányítani és szabni kell. Mii épen úgy látjuk, hogy e határozott cél és irány hiányzik és erőinket tétova kereséssel pocsékoljuk immár tizennyolc esztendeié. Pedlig tudni kell — és ezt nem lehet elég erővel kiáltani, hogy minden elmulasztott nap, egy-egy téglakő, mellyel pusztulásunkat építjük. Őszinte és becsületes realizmussal kell hirdetnünk: a szlovenszkói magyarság vagy rálép erre az útra, vagy folytatja tizennyolc év óta kitaposott életét. Ez utóbbi pedig nem lehet fejlődés, nem lehet jövő: csak lassú pusztulás, a nyomorúságos mának további állandósítása. KOSSÁNYI JÓZSEF: GŐGÖS, FALUSI TÉL . . . Fakó bura alatt élünlk, hol tompáin Komgi sóik ködiharang, rémülten fut a táj vélünk, hírünk csak ennyi: sír itt a rang, hóba fullad itt minden hang. A Tabán alatt nincs falat, éhen veszhet a sóik szegény s míg im ásóik esznek friss halat itt éjben pereg egy bús regény: élet- és halál peremén...
