Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Brogyányi Kálmán: A szlovenszkói magyar művészet krízise
néhánynak képeiért még megadnak százezres árakat, a többi küzd a válság habjaival. A társadalmon kívül jutott művész gondolatot, hivatás tudatot csak a saját egyéniségéből meríthetett így és művészetét csakis a technika vonalán mélyíthette. A háború utáni években tanúi voltunk az izmusok gyors születésének és halálának. A művész-egyén korláttalan szabadságában fölégiette maga mögött mindazon hidakat, amelyek a társadalomhoz kapcsolhatták. S az előítéletes, sokszor ellenséges érzésű polgár kábuIve nézte, hogy a végleg magé ráhagyott művész kifejezésében hogyan távolodik egyre jobban a közérthető fonmanyelvtől és hogyan fúrja magát egyre mélyebbre az egyéni élmény, egyéni látásmód, egyéni kifejezés minden mástól elkülönítő iszapjába. A festői kifejezés realisztikus formái átalakulnak elvont vonalakká, formákká, a polgáir számára semmit sem jelentő szinőkké. Az absztrakt művészet ezután a festői technika irányában fejlődött, sokszor a festészet anyagán is túllépve. Gondoljunk csak a da daizmus képre ragasztott fogaskerekeire vagy újságkivágásaira. A művész és a polgári társadalom közötti ellentét már a háború előtt is kiélezett volt. A „Bürgerschreck" és a „giccs" jellemezte a művész álláspontját, aki mélységes megvetéssel tudott csak beszélni az átlagpolgár naiv novellizáló naturalisztikus igényeiről. A polgár idegenkedése a társadalmi körein kívül élő művésszel szemben a „bohém" jelzőben hangsúlyozódott ki és egyúttal tudomásul is vette, hogy az új művészet nem az ő számára dolgozik és érthetetlen. A közvetlenül a háború után beálló rövid életű gazdasági konjunktúra fölemelte az új művészeket. Mintegy divatként terjedt a modern művészet szeretető a haladó körökben. Néhol még; a legelfogultabb polgári szalonokba is betört, ha máskép nem, hát a „gobelin" diványpárna„modern" mintájában. A gyors fellendülésre Európa-szerte bekövetkezett krízis azután főlszínre vetette a művészet eddig lappangó krízisét is. A művész újra magára maradt, most már piactalanul. A középosztályi rétegek rohamos leszegényedése, ami ugyancsak világjelenség elapasztotta azt a kis ért is, amelyen keresztül eddig — habár kis mértékben is, — de mégis kicserélődhettek egymással az anyagi és művészeti javak. Most, a nélkülözés, a gond és a közelgő csőd óráiban egymás melllé került a művész és az a réteg, mely hivatva lett volna a művészet társadalmi alapjairól gondoskodni. Formatörténeti szempontból a csőd így fejezhető ki: a művész letért az általánosan érthető realisztikus formafölfogásról és az elvont absztrakt formavilágba menekült, ahol elveszített minden értelmi és megérthetési kapcsolatot a társadalommal. A művésznek tehát újra meg' kell találnia az utat a társadalomhoz, de úgy, hogy a művész a világ és a társadalom valóságainak a megmutatója és az új, osztálytalain társadalom igazságainak kinyilatkoztatója legyen! — hangzik az új realizmus programja. Az embernek a művészetben és a tudományban kell megújhodnai, föl kell szabadítani a szellemi élet magasabbrendűségének je
