Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Tamás Mihály: Negyven óra
kavargatnák az orvosságot. Nem aszpirinyt, nem ricinust, hanem igazi orvosságot. Bogár arca piros volt, sűrű vérereik futkosták keresztül, a cigaretta a szája alsó szögletéhez ragadt, úgy lógott le onnét és ugrándozott is, amíg beszélt. — Nekem mondja?... hatóságilag engedélyezett rablóbanda, mondom magának. Ej, hagyjuk!... Van még cementjük kint? Hajdúnak mindent tudnia kellett, dolgozni is, tudni is. — Van még vagy negyven zsákkal. — Nem ibaj, estére behozza Síimeik az egész vagonnal. Kopogtattak. Az iroda ajtaján ritkán kopognak, aki akar, az csak benyit, Bogár lel is felejtette, hogy szólni kellene. Fiatal asszony, kicsi és ijedős, félénken nyitotta meg az ajtót. De csak arasznyira, hogy éppen csak a feje ért be a nyíláson, meg a kis barna kalap a feje tetején. — Szabad? — Tessék ... Az asszony megállt, széjjelnézett, elébb Hajdúra pillantott, azután Bogárra. iEz lesz a pallér, mert ez visszanéz rá, amíg a másik tovább ír, mintha! nem is jött volna be senki. — Az uram miatt jöttem. Csöndes volt az asszony hangja, halk és dallamos, Bogár felállt és elébe magasodott. — Szabad kérdeznem, ki a nagysád kedves férje ... mert még nem volt szerencsém. — iRagyoliczi, kérem ... Bogár arca szigorú lett és merev, visszaült a székre és onnét nézett vissza a kicsi asszonyra, de már másféle szemmel. És a szava is a pallér szava lett. — Ragyolczi?... na és miit akar vele? Az asszony körülnézett, széket keresett, amelyre leülhetne, de széket nem kínált senki, így hát állva maradt. — Nem is tudom... azaz... arról volna szó, hogy az uram gyámoltalan egy ember, ha kell neki valami, hát nem mer szót szólni senkinek ... Bogár türelmetlen volt. — Tulajdonképen miről van szó? — Hát arról kérem, pallér úr... Az asszony elhallgatott és riadtan nézett szét az irodában. Az irodában nem volt más, csak három asztal, meg négy-öt szék, a harmadik asztalnál nem ült senki, de azon tervrajzok voltak magasra halmozódva. Ez a mérnök asztala és ha semmi riasztó nem is volt a szobában, mégis csak ez volt az a hely, ahonnét a kenyér jött nekik és a ruhára való és az a barna kis kalap is, amit a fején visel, az is innét ered. Minden, ami az embernek számít, nem csoda hát, ha megriadt. Bogár már tudta, miről lesz szó. A szeme tartósan és leplezetlenül nézte az asszonyt, piros volt az arca Bogárnak a bőséges koszttól és a rendszeres italtól. Az asszony fiatal volt, egészen fiatal, a szeme kék,szép kis kerek melle volt, éppen olyan az egész asszony, miint
