Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Morvay Gyula: Morvay-porta

Riim aiparíra, rohanok, mert vár egy megfagyott mosoly, vár egy összekulcsolt kéz, vár egy rög, amelyet sötét gödörbe kell dobnom, vár egy koszorú, amelynek szalagján a mi nevűink van, s vár egy őszhaju, megtört ember, aki most felfigyel ültében, felém jön s átölel nedves arcával, mii vagyunk kerten, megérkeztem, itt vagyok, édesapám ...

A régi, régi óra, a kedves falióra négyet üt most. Jó, öreg szolga, csöngettél, itt vagyok.

Mi hárman egymást öleljük át. Később valaki ikaronfog s egy székhez vezet. A székkel szemben fekete koporsó.

Időben érkeztünk.

MORVAY GYULA:

MORVAY-PORTA

Fala, teteje is meg-megújul mint virágszál,

Csak két ember öregül benne. Falán villanyóra áll.

Időt jelez, erőt búgat, adja a fényt, a csodát, csak hallgat a szérű, takarja az ős okát.

Régi okát parasztreménynek. Leghátul: vadgesztenye egészen a földnél: egyetlen bimbó.

Teteje

mégis feltör majd, mint annyi nemzedék ott.

Hány ős, hány ivadék nem kérdezte az okot!

Körbe-tipegős szérű.

Orkánt hallott és hányszor lemosta a magot.

Hányszor volt üres a gádor!

Kínlódik, újul, vétömléssel fiatalodik a porta.

A tetőn fekete cserép.

Mint a gyászkalap feketül, magasra üti fel fejét

északra, keletre szegi magát az az ősi udvar.

Szájával mindig kenyérre hívja az [unokát görbült, szuszogós pitvar.

Hány ős csak átugort egy kis hujjára hatvan-hetven lépésre temető aljába.

És mégis áll a ház, gerendája megőrizte a csodát garmadára.

Paraszthitet, új fényt, kelő napot.