Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő

ezernyi lámpához Raguzában, Lacroma sötétlő, rejtélyes szigetével pontosan átél lenben.

— Holnap a kis öbölbe megyünk, — tervezzük el a holnapi napot s a boldogság féktelen lobog ásóval lépünk be a szobába.

— Csodálatosan szép nap! — kiáltom örömmel.

Az asztalon egy távirat van. Kicsiny, igénytelen távirat, a jugoszláv királyi posta pecsétje rajta. Ki táviratozhat nekem Raguzába, ki veszi igénybe a délszláv királyi postát ezen a boldog napon?

iporróság önt el, mérhetetlen gyanú, méltatlankodás és fájdalom. Nem, még nem nyúlok a távirathoz, hadd maradjak meg egy pillanatig a mai boldog nap révületében, mégi egy másodpercig, egy félmásodpercig, Istenem, segíts: olyan szép volt ez a mai nap, oly rendkívüli módon érdékes, igazságot kérek, igaizsá ...

„'Irma néni ma reggel meghalt. Tibi."

Irma néni: édesanyám. Tibi: kis sógorom.

Nyitott ablakunk alatt a tenger halkan csapkodja a szirteket. A hold gömbölyű kedélyességgel gurul Lacroma fölött, a csillagok s Raguza lámpái összeolvadnak, a mólóról zenét fujdogál idáig a finom szellő. Csodálatos, szép, meleg nyári éjszaka. Ma Cetinjében voltunk, a Lovcsen tetején s ma az anyáim meghalt. Vasárnap reggel, hirtelen.

Estére kiterítették. Most ott fekszik a szobában a drága; megbékélt mosollyal az arcán, élt ötvenhat évet. Istenem, súgd meg, mi baja lehetett, hogy ilyen hirtelen...

A hangom rekedt s beszélni nem tudok.

— Nincs anyám, — mondom és leülök az ágy szélére. Ez szörnyű tanulság, borzasztó kijózanodás, olyan, mint egy rossz dráma, rossz iró tollából: ma volt életem legszebb napja talán s estére már itt a távirat. Hát ki ellen lázadozzam, ki segít itt? Ez rút orvtámadás, nem érdemelteim meg...

Anyám Rimaszombatban fekszik s mellette sír egy őszihaju ember, egyedül, magánosán, az apám. Oly messzire jutottam tőle, amilyen messze csak lehetett. Mii lesz most?

Nem összeesni, tarts még ki néhány órát, most kell az önuralom, ne zokogj hangosan, ezek az angolok nem értik... talán költsük fel a portást; igen, a portás már tudja a dolgot, telefonon is leadták neki. Nagyon sajnálja; igen uram, ez borzasztó.

— I am sorry, — mondja a tulajdonos kora reggel s megszerkeszti a számlát, lehetőleg! borsosán, most már úgyis mindegy. Félkilenckor indul a hajó.

A hajó csupa derű, csupa fény, napsugár. Bennünket nem kisér ki senki s mi sem integetünk vidáman senkinek. Fehér kalapban, hófehér ruhában gyászolunk, — szörnyű út ez most, visszafelé a multheti úton. Mindenki nevet és sikong, hosszú csókokat váltanak szerelmesek és gyermekek ölelik meg anyjukat. Szegény apám, hogy szeretném most megsimogaitni homlokodat...

Nem futká rezünk és nem ismerkedünk. Szörnyű lassú, lassú út, a hajó unottan vonszolja magát: reggel félkilenc van s délután ötkor még csak Spalatoban leszünk.

Úgy ülünk, mint két ázott, szomorú veréb: a könnyek ihangitalanul peregnek végig arcunkon s nem jut eszünkbe feltörölni. A vidám fehér