Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-11-01 / 9. szám - Palotai Boris: Ébredés
PALOTAI BORIS: ÉBREDÉS I. Jól emlékszem még arra a napra. Esőreálló délután volt, a kertben játszottunk bujócskát a szomszéd gyerekekkel; olyan vad hévvel, mintha attól ifi élnénk, a következő percben történik valami, s mindent abba kell hagyni. A levegő már megtelt a vihar szagával, vaskos felhőpárnák hullámzottak az égen, az udvar kőkockáin por és szemét borzolódott... összegubancolt hajjal; elfúlva kergettük egymást. A poroló mögött egy faláda állt tele szalmával, papírhulladékkal Odabújtam felhúzott térdékkel, leszegett nyakkal. Mintha fészekben ülnék, olyan biztonságos hely volt ez, a szalmaszálak barátságosan csiklandozták a bőrömet, tüsszögn.i keltett és nevetni, oly furcsa volt az egész. Kint áfák nyögitek és hideglelősen megrázták magukat, a gyerekek éles hangon visitoztak, néha puffanás hallatszott, mintha valamelyikük elesett volna... Itt bent ezen a négyszögletes darabkán, ahová szinte beleástam magam, semmisem mozdult. A láda négy fala elkerített a többiektől, s mégis hozzájuk tartoztam. Jó volt tudni, hogy csak a fejeimet kelli felemelni; s máris velük lehetek, de ha alkarom, így ülök estig magányosan, a poroló tövében, mint egy elvarázsolt királykisasszony... A lábaim elzsibbadt a nagy mozdulatlanságban, furcsán bizsergett, min thai hangyák nyüzsögnének a csontomban. A fejemben iis bizsergést éreztem, az egyedüllét — melynek különös varázsát most fedeztem fel, — szinte mámorossá tett. így ültem boldog szédületben, meggörnyedve, kényelmetlenül. A szél prüszkölve végigsepert, s hetykén továbbá Ilit. Hallottam, hogy a nevemet kiáltozzák, de nem feleltem vissza. Mellettem szaladtak el, szoknyájuk szele megcsapta az arcomat. Csak nevettem, nevettem ...
