Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-10-01 / 8. szám - Farkas István: A sínek összehajolnak
Talán lenne egy-két asszony, leány, aki ha meghallaná a Ihírt, keresztet vetne a párnájára és úgy mondaná: — Szegény! Kár volt még meghalnia!!! És vele álmodnák végig az éjtszakát, mint ahogy valamikor hosszú nappalokat, és félig éber tavaszi estéket is vele álmodtak végig. Csak a demokrácia mosolyogna szfinx-mosolyával és mondaná nagyképűen: — Minidig izgága volt, nem kár érte! A paragrafusok megkönnyebbülten sóhajtanának, a népfront vezérei megdörzsölnék pénzéhes kezüket és röh ögve mondanák: — Hatott a módszerünk! Az a fontos, hogy mindenütt csak zavart idézzünk elő. Csak üssék, vágják egymást, legyenek öngyilkosok. Előbb-utóbb mindenkit idekergetünk! Éljen a buták népfrontja! Éljen a mi jövendő dicsőségünk, nagyobb világhatalmunk! Már csak egy perc, a vonat ott dübörög a kanyarodénál, igyekszik behozni a pár perces késést. Jól meg kell gondolni a dolgot. Az élet kisebb fele még ott áll előtte, hátha érdemes bevárni? Hátha akad még egy zug, egy talpalatnyi hely, amely reá vár, hátha akad még egypár száz ember, aki becsüli és szereti? Vagy mndenkit fölfalt, megigézett volna már a győzedelmeskedő népfront, a kávéházi haszonlesők szenzálserege? Most kanyarodik be a. vonat, már elhomályosítja a jelzőlámpát, büszkén, egyenesen rohan előre jól kiszabott és csak neki készített útján. A másik sínpár élesen elhajol, mintha alacsonyabbrendűségét mutatná a mellette dübörgő vasszörnyeteg mellett. Az egész, közeli éter hullámzik, zsong, amint a modem vasmolodh szuszogva, de győzedelmesen szedi a léié kz etet. — Most, csak három nagy lépés, senki sem lát, sen
