Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Kenedy Erzsébet: A parittya
Októberi esőben indult útnak Vince. Könnyű bricskába fogta a lovakat, rátette a féderes ülést, felsegítette édesanyját, mert ő teknőt akart venni a vásáron, aztán felugrott ő is, ostorával suhintott és a lovak elindultak szép táncos lépéssel a város felé, hogy onnan soha többé vissza ne térjenek. Az asszony a kocsiról visszaszólt Katinak: „Hozd le a babot a padlásról és verd ki, míg hazajövök, ne töltsd az időt főzéssel!" Most apjuk fordult ki a kapun a tehenekkel és borjakkal. Egyediül hajtotta őket, pedig jó messzire kellett velük gyalogolnia. Guszti sokáig nézett utánuk. Aztán bement az istállóba. Szomorúan meredt feléje a két megüresedett hely. Felugrott a szalmaágyra, karjait összefonta feje alatt és feküdt mozdulatlanul. Nagy volt a bánata. Kint sűrű őszi eső hullott, mintha soha sem akart volna elállni. Dolgozni sehol sem lehetett, nem mulasztott semmit. Később mégis felkelt és kezdte rendbehozni az istállót, ki tudja, mit hoznak Huszár és Csillag helyébe. Kati a babbal volt elfoglalva. Déltájban bejött az istállóba és meglátta Guszti arcán a nagy szomorúságot. „Mit szomorkodsz itt egyedül, gyere be és segíts megfogni a zsákot, nem bírom egyedül." Guszti a kezével legyintett. „Látod Kati, így van az velem, Vince mindentől megfoszt, amit szeretek . . ." és két kezével rátámaszkodott a seprűre, úgy nézett Katira szomorú szemekkel. „Hát még midet vitte el Vince?" kérdezte most az aszszony bizonytalanul. A fiú nem felelt. Fogta a seprűt és folytatta munkáját. Kati szép szavakkal próbálta vigasztalni. A fiú csak hallgatott és amikor Kati ránézett kék szemével, ebben a tekintetben annyi alázat volt és kérés, hogy Guszti elhalványult tőle, mint a fal, majd belevörösödött egész a nyakáig. Néztek egymásra zavartan, remegve. Guszti most hirtelen maga mögött berúgta az ajtót,