Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Palotai Boris: Öreg mosónő

nem hiszi el, hisz itt volt ő Ilonnak, s különben is ... Ez a „különben is" régóta zümmög a fejében, mint egy dongó, amely az ablaktábla közé került, s vadúl nékiütődik az üvegnek, s újra meg újra kezdi. Különben is... nem volt jó dolga Ilonnak? Nem hagyta kisasszonykodni? Hisz még otthonra is vállalt munkát, s szivacsosra mosta az újjait, csakhogy néki mindene meglegyen! Az első heteik facsaró fájdalmát dühmarta szemrehányás váltotta fel. Haszontalan, semmirekellő kölyök! így megcsúfolta az öreg anyját! Nem is lesz nyugta neki!

Csak most jutott eszébe, hogy aznap, mikor „a z a dolog történt" Ilonnal, detektívek jártak nála. Még a Iramúba is belekotortak, nem-e találnak csontokat, tollakat, mert Szekuláné naccságáéktól elloptak két tyúkot, és hát mindenkit elő kell venni, aki bejáratos a házba.

iBencsákné hirtelen megállt. Kicsit tántorgott, mintha sokat ivott volna a rumból. Karjai olyan gyengék, hogy alig bírja felemelni őket. Kendőjét lecsapja a fejéről, a szél beletúr szürke hajába. Most merre menjen? Ismeretlen volt ez a vidék, sohasem járt erre, mintahogy új és ismeretlen volt ez a görcshöz hasonló fájdalom is, melyet valahol gyomor és szív között érzett. Hisz máskor is legorombították, meggyanúsították, rongyúi bántak vele. De most belekapott az éles hang, a tüskés szó, felkotorta, s olyan parazsakat piszkált ki belőle, melyek sisteregve belemartak. Igen, ezért halt meg Ilon, s nem a jégkárbecslőért, ő már előbb megérezte, hogy így nem lehet élni, így alúl, mindig csak alúl, két méterre a föld alatt, egy kicementezett gödörben, fagyottrépa alamizsnát, moslékot megkezétcsókoloimozva, így nem lehet élni, ahogy ő élt, egy csonk test mellett, halott gyerekek súlyával a szívén ... Hogy bírta el mostanáig?! Mért nem csináltak együtt valamit — valamit, akármit?! Ordítani kellett volna .bömbölő gégével, és csapkodni maguk körül, és mind többen,