Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke

nyitotta szemét és a gyerek felé fordult: Ki a tol­vaj? Mi? — Az! — ismételte a gyerek. Egy ideig csend volt, aztán Péterke hangosan felzo­kogott: Ne bántson... ne bántson! összehúzta magát,, félt rettenetesen, megreszketett az elkövetkező irtó­zatos büntetés súlya alatt. A részeg ember erősen gondolkozott. Sokáig tartott, amíg eükábított agya fel tudta fogni a valóságot. Az­tán a fejét elfutotta a vér, kidagadtak izmos nyakán az erek és megindult Péterke felé. Az eliső ütés lecsapott. Péterke feljajdult és belere­megett. Tekintete találkozott Kőműves István szemével és felvisított. Nem olvasott ki azokból semmi irgalmat. Mit tegyen most? Most már nem bánt semmit, egy gondolat volt benne csupán: megmenekülni! Hirtelen az ajtó felé pillantott, ott állt a két gyerek. Kisebbek vol­tak nála, félrelöki őket az útból és kifut, elmegy, meg­szökik akárlhová, ahol nem büntetik majd ilyen kemé­nyen ... Az ököl újra felemelkedett a feje felett. Hirtelen odalapult a falhoz, aztán egy gyors ugrással az ajtó­nál termett. Te! — ordította Kőműves és utána kapott. Megállj, ha kedves az életed, te büdös ... Péter! De Péterke már kint állt az udvaron és ijedt szemek­kel szétnézett. Merre meneküljön? Hol nem fogják majd utolérni vagy elfogni? Egész testében remegni kezdett és hidege veríték lepte el homlokát. A háta mögül otromba nehéz lépéseket hallott, el­kezdett futni. Hallotta az ismerős, rettenetes hangot: Megállj! Szégyent hoztál rám... Péter az Istened, megállj! Kőműves Istvánon erőt vett az állat. Ami vér kerin­gett benne, egyszerre mind a fejébe futott, a szesztől véráztatta szemeiből kegyetlen bosszúállás csillant elő. Rettenetes dühös lett, talán nem is annyira Péter­­kére, mint inkább a szegény ember sorsára. Hadd lás­

Next

/
Oldalképek
Tartalom