Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Zerdahelyi József: Életkeresők
Senki sem járt a szűk utcán. A hepe-hiupás kőkocka1 másfeléket kopogott a sarka alatt. A bal lába rövidebbet fogott a másiknál, gránátnyomástól. Széles karimás kalap terpeszkedett a fején, viseltes hosszú kabátja gombolatlanúl vitorlázott utána. Csak a város zaja mint örök zúgás suihogott a februárt ködben. A csend hangija, a csend titokzatos hangja. 2. Bergen Rudolf dr., a természettudományok tudós professzora nem hallotta a zúgást, nem hallotta a csendet és nem érezte az arcába csapódó ködesőt sem. Ment, töméntelen tudás terhével az agyában. Befordult a kapun, a gödrösre kopott kőlépcsőt vakon gyűrte maga alá a félsötétben. Egy helyen mégis mezítelen gázláng fúvódott ki valami csőből és fekete goimolyagra vetődött a halvány fénye. Bergen csaknem belebotlott és ösztönösen, gondolat nélküT kitért az akadálynak, hogy tovább mehessen a harmadik emeletre. Már az ajtaja előtt tartott, míg kinevelte magában a tennivalót és onnan fordult vissza. Szokatlan érzések rohanták meg, mikor fölötte állott az összeszakadt embernek, — Mi az, mi történt? — mondta. A leány felemelte a szemét, nagy kerek fényesség tükrözte a gázlángot belőle. Hallgatott. — Maga az? ugye, igen... Igen, emlékszem... itt lakik a házban ... persze. — Igen. — Ml baja van? — Meg akarok halni. — Miért? — Meg akarok halni. — Meg akar halni... különös dolog, én még sohasem gondoltam erre — mondta Bergen inkább magának — meghalni, mikor a gránát megnyomott, akkor sem akartam, a tíz körmömmel kapartam magam vissza: az életbe.
