Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Színház
SZÍNHÁZ A színház védelmében. Azokhoz akarunk szólani, akik már az élet és a szellemkultúra több területén, szigorú revízióval készülnek helyesebb alapokra rakni a jövőt. Reméljük, hogy nem hiába szólunk a különböző világszemléletű jövőépítőkhöz, annál is inkább, mert a magyar szellemkultúrának egy olyan igen-igen elhanyagolt területére kívánjuk nagybecsű figyelmüket felhívni, amely terület jelen állapotában, — bár hivatása — nem szolgálja a szellemkultúrát és amely terület nélkül mégsem épülhet jövő. Ez a terület a színház. Sietünk hozzátenni, hogy azért bátorkodunk a színházat egyik legfontosabb kultúrterületnek megjelölni, mert ha nem is a mai színjátszás, de maga a színházművészet az összes művészetek legalkalmasabb szószéke, irodalom, zene és képzőművészet leghathatósabb támogatója. Kiemeljük még a színházművészet ismert érdemei közül, hogy többek között az angol irodalmi nyelvet a színház gazdagította leggazdagabbra és annakidején egyízben már a magyar szót is megmentette. Tudjuk, hogy egy könyv, egy kép, egy zenemű közel sem tud úgy hatni az átlag — tehát a többség — néző-olvasóra, mint egy színházi est a néző-hallgatóra, ahol az élőszó erejevei és ügyes technikai segítségekkel, szinte megbűvölik őt. Mi sem mutatja jobban a színház közönségre ható erejét, mint az, hogy hosszú idő óta, kívül-befül könnyűszerrel alakítja és formálja híveit a maga képére. így van ez régtől is és nem is származnék ebből semmiféle veszedelem, ha a színház a művészet keretein belül lenne. De bizonyára jövőépítőink előtt is köztudomású, hogy a mai színház már anynyira kívül helyezkedett ezen a rá kötelező kereten, hogy még kapcsolata is alíg-alíg maradt a művészettel. Pedig vizsgáljuk csak meg a színház eredeti rendeltetését, állítsuk őt vissza — egyelőre elméletben — eredeti helyére és mindjárt kitűnik, hogy a színház a szellemkultúra legnélkülözhetetlenebb intézménye. Ha ezt az elméleti visszahelyezést megtettük, rögtön kiviláglik, hogy ma a színház ügye szinte kizárólag a szerencsésen spekuláló üzletemberé, a mesterségesen kitenyésztett sztároké és szerzőké. De így tisztán látjuk a feladatot is: a jövő színháza legyen a költőé, de a színészé és a „hivatást" átérző vezetőé. Rájövünk így arra is, hogy a szellemkultúra egy számon-nemtartott adóssággal tartozik a színháznak. És ez olyan adósság, amit előbb-utóbb rendezni kell,
