Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Kritika - Marék Antal: Nagy Méda: Mélyből hoztam

Homályban élnek, önnön életükbe zárva, de ahová lépnek, a föld szive dobban, virágot hajt a puszta tér és szivárványt álmodik az éjtszaka.

Kérdezd a gyermeket: anya! kérdezd a férfit: feleség!

a bútor azt mondja: puha kéz, az ablak feleli: tőle jön a fény!

Tőle jön a fény! — súgja a lámpa, az edény csörömpölve bólogat, meghajtja hosszú fejét a szekrény és vígan folyni kezd a csap.

A ruha mosolyog: tiszta illat, a fazék integet: jó ebéd! ágaskodik a villa: én tudom, legáldottabb az anyai kéz.

Esti kérdései vannak, szerelemről, öregségről, erdőről, tavaszi margarétáról, gesztenyefáról. Ezekre a kérdésekre alig jön megnyugtató felelet s a költő szeme gyakran néz a magasságok felé, oda ahol Isten, minden titok bölcs tudósa nézi szenvedő életünket. Ez a hit adja a megnyugvás csöndjét ebbe a háborgó költészetbe. A költő Istenen túl nem néz már és sokszor úgy látszik, hogy boldog is olykor. Boldogság? A költő is keresi, mint minden ember s mintha verseiben azt árulná el, hogy a boldogság kék madarát hol itt hol ott találja meg. Néha az októberi reggel a boldogság, amikor a fűvön ragyog az éjjeli eső s az ég kékje valószinütlenül mély. Máskor kislánya a boldogság a csibével kezében. Amott s egyre sűrűbben, a szenvedés a boldogság, mert akkor ölelkezik lelke a művészet ihletében az örökkévalósággal. Ami azon túl van, az már vágy és akarat. Az igazságot akarom! __ kiáltja. Hát nem lehetne élni úgy,

hogy igazak legyünk egymáshoz?! — kérdezi. S itt mindjárt elérkezünk Nagy Méda költészetének ahhoz a sajátos vonásához, amely költészetét egyébként is egyedülállóvá teszi. Boldogtalan asszonyok fájdalmas szava szól a sorokban s a költő boldog lehet, hogy ez az örök asszonyi panasz éppen az ő költészetében tör elő. Ez maga a boldog