Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Kritika - Zetelaky Sebestyén: "Hiúság vására" - Róma, 1936. febr. végén

A terem egyik közeli sarkában egy másik érdekes kis csoport verődött össze. 4—5 francia, angol és német törzstiszt, akik — legalább is a két modern tiillcsodákba bujtatott, állandóan ellenállhatatlan vidámsággal nevetgélő hölgyről ítélve -— aligha az angol-német flottaegyezményről társalognak. A társaság harmadik hölgytagja, egy fekete csipkeruhás spanyol szenyóra. álmatagon legyezi magát és valahányszor a legyező eltakarja az arcát, gyújtó pillantást vet egy közeli oszlophoz támaszkodó hódítóan fess olasz tengerészkapitányra. Nem tudom, mi képeszt el jobban: a szevillai szépség lankadatlan kitartása vagy a tiszt sértő, áthatolhatatlan közönye. Hopp, a titok meg van fejtve: az olasz tengerész villogó szemei merőn szegeződnek egy (félig pálmák mögé rejtett) kis dívány felé. A díványon fehér muszlinfelhőben pompázó, aranyhajú fiatal lány ül, akinek számára a jelen pillanatban kizárólag a mellette levő magyar huszártiszt létezik. A szőke kislányból annyi bájosság sugárzik, hogy önkéntelenül arra felé sétálunk. Honfitársam — úgy látszik — ugyancsak hű a huszártradiciókhoz s nem vesztegeti hiába idejét (kacér bajúszkája is veszélyes közel van a piros szájacskához...), mert a kislány egyszerre, szinte síró hangon szólal meg: „Ou est maman?" (Hol a mamám?) (S én már azt hittem, hogy az utolsó Gyurkovics-lánnyal végképp kiveszett az efféle alkalmakkor a mama után érdeklődő leánytipus!...)

— Ha

megengedi,_ szól kísérőm, — bemutatom ennek a

francia marsallnak, aki intim jóismerősöm.

— Lekötelez.

(Szent Isten mennyi rendjelül Igyekszem elfogulatlan arcot vágni.)

A fantasztikusan dekorált marsall udvariasan, bár kicsit gépiesen, hajol meg:

— Madame!

— Honnan

ismeri a marsallt? — kérdem kisvártatva kísérőmtől.

— Hát...

hát... Őexcellenciája a mi gyárunkból került ki, mit ennek a kiállítási teremnek legtöbb, zseniálisan megszerkesztett karakterbabája.

Az olvasó — legalább is a pszichoanalitikusok szerint — nern kedveli, ha az orránál fogva vezetik. Dehát tegyük fel, hogy mindenki rögtön kitalálta, miről is van szó. Miért ne?! Én legalább is, mint minden jól nevelt cikkíró, mélyen meg vagyok győződve az olvasónak minden szitán rögtön átlátó gyors intelligenciájáról és felteszem, hogy mindenki tudta, miért „nem vette le egymásról a szemét" a hindu