Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Incze Béla: Kisebbségi életünk alakulása

„végül követjük a természet rendjét, lesz, ami lesz, magyarok maradunk. J'y suis, j'y reste."

Engem ez a felelet nem elégít ki, mert sokszázezer magyarnak szól, akik azt is tudni akarják, hogy miért maradjanak magyarok s mit jelentsen itt Csehszlovákiában az ő magyar voltuk.

Mii mondjunk azoknak, akiktől azt várjuk, hogy magyarok maradjanak, ha megkérdik tőlünk, hogy miért maradjanak s mit mondjunk, ha megkérdik, hogy melyik az az eszmei követelmény, amely ezt a kívánságot jogossá teszi és mi az, ami ettől az álhatatosságtól gyakorlatilag várható?

Azt mondjuk, hogy maradj magyar a múltért, amely sok örömöt nem hozott neked? — vagy mondjuk azt a kérdezőnek, hogy azért maradjon magyar, hogy az itteni magyar politika fenntarthassa pártszervezetét? Vagy mondjuk azt, hogy azért, mert szép dolog híven kitartani egy nemzet mellett, szép mártírként szenvedni, szép keménykötésű kitartással és ökölrázással belepusztúlni így magyarként abba, hogy az ember magyar maradt?

Széchenyin kereztül eljutottunk ahhoz a,z igazsághoz, hogy egy nép életében semmi sem lehet fontosabb, mint magának a népnek élete. Hogy kívánhassak hát ettől a magyar néptől csupa olyan áldozatot, amely nem érte, magaéíetéért hozott áldozatot s hogy kívánhatok tőle olyan hitet, amelynek vallása életét csak nehézzé teszi.

Lelkiösmeretünk rögtön jelentkezik, amint kutató gondolataink elindúlnak s a feltorlódó sok kérdés előtt úgy érezzük, hogy meg kell állnunk, mert feleletet nem adhatunk s kísértésbe esünk, hogy adakiáltsuk: Magatokkal törődjetek, gondoljatok a gyomrotokra! Kísértésbe esünk, hogy hallgassunk a nemzethűségről, kitartásról, ami népünk amúgy is nehéz életében még újabb és tán legsúlyosabb kereszt vállalását jelenti, hiszen ha hátatfordít magyarságának, élete legalább annyival lesz könnyebb, hogy ez a kereszt lemarad róla.

Az élete könnyebb lesz, mi meg hallgassunk, ne kívánjunk több áldozatot, különösképpen akkor nem, mikor hideg fejjel mégis csak azt kell mondanunk, hogy azt, amit a magyar sors nyújtott gazdagságban, kultúrában, más nemzethez kapcsolt sors is tudja nyújtani és egy generáció elég már ahhoz, hogy minden kultúrák egyenlő voltán felül egyegy nemzet kultúrájában a sajátos színű és ízű különbözőség, — amely éppen egy nemzet kultúráját jelenti, — elfelejtődjék és helyébe más kerüljön.

Az én délnémetországi ősöm a XVIII. század végén került Kassára s az ő fia 1848-ban városunkban, a IV sorozó kerü