Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Dallos István: A halálhír

talmas ökölcsapás a halántékára. Egyetlen egy, de abba belehal, vagy legalább is nyomorékká válik egész életére. Igen! Úgy fogja letaglózni az öklével, hogy a lélek menten kiszáll belőle. A lelkét, a két éves szenvedés alatt felgyülemlett minden keserűségét beleadja ebbe az egyetlen ütésbe. Megfeszíti az izmait és minden figyelmét erre az egyetlen ütésre fogja pontosítani. Jól fog vigyázni, hogy félre ne csússzon az ökle, mely vagy a temetőbe, vagy a kórházba küldi azt a ifirkászt. Az öklét oly erővel fogja összeszorítani, hogy acéllá válik. Arra fog gondolni abban a pillanatban, hogy Kovács nyakát szorítja az ujijai között és lesújt rá. Igaz ugyan, hogy Kovács revolverrel jár, de vigyázni fog arra, hogy a fegyvert ne legyen ideje használni. Abban a pillanatban méri rá az ütést, amikor Kovács a zsebébe nyúl. Az önvédelem látszata biztosítva lesz.

Örömében felkiáltott, majd vígan fütyürészett és 'közben még egyszer átgondolta a támadás minden részletét. Amikor szembekerül vele, félhangosan, hogy még az se hallja, aki esetleg a közelben tartózkodik, azt fogja mondani Kovácsnak: „No te gazember, de most ütött az útolsó órád!" Olyan arcot fog vágni, hogy a közelben tartózkodó szemtanúk ne lássák, mi dúl a lelkében és a bíróság előtt nyugodtan vallhassák, hogy „Kákái mosolyogva ment az uccán és Kovács rámeredt, majd hirtelen a hátsó zsebéhez kapott — nyilván revolvert akart rántani, de ebben a pillanatban Kákái arca is elfelhéredeitt és öklével kivédte a támadást." Talán még jobb lenne, ha megvárná, míg Kovács előrántja a revolvert. Amikor megcsillan kezében a fegyver, akkor sújtja őt agyon. Igen, így fogja csinálni. Amint Kovács hátranyúl és kiemeli zsebéből a revolvert, nekilendül a karja és megfeszülnek az ízmaii. A következő pillanatban pedig Kovács a földön fog fetrengeni, — vagy talán mozdulatlanul heverni. A bíróság előtt pedig így fog védekezni: „Te