Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Herceg János: Bolond a nagyvárosban

— Urak és nagyságák, jóemberek itt vagyok ni a fővárosban és se éjjeli szállásom, se dolgom nincs. Pedig oly nagy az erőm, hogy egy házat tudnék elmozdítani a helyiből. Szóljon, akinek kellene a munkám. — így kiáltottam még jó darabig, s hamarosan sok ember csődült a közelünkbe. Nevetve néztek rám, de senki sem mondta, hogy adna valami munkát vagy éjjeli szállást. Akkor aztán egy rendőr is el őfu rakod ott és azt mondta, hogy szálljak le a kőember mellől. Szót fogadtam neki. Kérdezte, mért mentem oda, s miket ordítoztam. Megmondtam neki, mire csak annyit szólt, hogy menjek vele. Szóltam a Rozinak, hogy hozza a zsákot, aztán elindultunk a rendőrrel. Eszembe jutott, hogy egyszer, hogyan vertek el a rendőrök, s akkor gondoltam, jó lenne megszökni mellőle, de amerre néztem, csak rendőrt láttam s biztosan mindjárt elfogtak volna. A rendőr szó nélkül jött mellettünk. A Rozi sírt. Én megkérdeztem, hogy hova visz bennünket. Azt mondta, kihallgatásra. Ha engem meg is vernek — gondoltam magamban, de a Rozit nem hagyom. így értünk el a nagy házhoz, s amikor bementünk, rengeteg rendőrt láttunk a szobákban. Egy rendőr, aki asztalnál ült, megkérdezte a nevemet és azt, hogy hova való vagyok. Akkor elvették tőlem a zsákot, s mindent, amink volt és azt mondták nekem, hogy majd utána járnak, így van-e, ahogy mondtam. Akkor egy rendőr újra szólt, hogy jöjjek vele. Hívtam a Rozit is, de azt mondta a rendőr, hogy a Rozinak külön kell menni. Nagy harag fogott el erre és kiáltozni kezdtem, hogy a Rozi nélkül én nem megyek sehova. A Rozi is sírt, velem akart jönni. De akkor elkapta két rendőr a Rozit, engem meg egy egész sereg, s úgy mint egy zsákot vittek lépcsőkön lefelé. Hiába rúg dalództam, nem engedtek el. Éreztem, hogy lefelé visznek, s tudtam, hogy itt is a pincébe zárnak, mint akkor régen. Azíán kinyílott egy fekete vasajtó, s azon bedobtak, hogy nyekkenve estem a kövekre. Ott bent