Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk

az embert. Egészen világosan éreztem, hogy kimond­hatatlanul gyűlölöm. így azonban csak az első kérdésekre tudtam felelni valahogy. A memoritert elbújtam, de skandálni nem tudtam. Megcsóváltam bosszúságomban a fejemet, mert láttam, hogy ezt egy nap alatt nem lehet meg­tanulni. Az első mondatok fordítása is ment valahogy, de aztán jött egy passzus, amit otthon sem tudtam egészen világosan megérteni és megmagyarázni ma­gamnak. — Tanár úr, kérem, ez egy nagyon nehéz részlet, ezt nem értem ... — Dehogy nehéz. Hányszor előfordult már év eleje óta. Aztán a múlt órán is átvettük, el is magyaráztam. Na, ki tudja? Körülnéztem, hát legalább húszán jelentkeztek az osz­tályból. Nagy volt az osztályunk. Ez éppen a harmad része. Megijedtem, hogy ennyire el vagyok maradva, míg a többiek, úgy látszik, lassan mégis csak .kezdték beadni a derekukat. Nem is csoda, hisz az osztály csak úgy nyüzsgött a szolgalelkű hitvány fickóktól. Ez elkeserített. — Látja, kérem, maga félévkor elbukott. Maholnap itt a húsvét és még mindig sehol semmi... Elővette oldalzsebéből az én elkobzott detektívre­­gényemet. — De szennyirodalmat olvasni, — kiabálta, — arra bezzeg van ideje, arra nem sajnálja az időt! Nem szé­gyen magát?... Nem sajnáltam a fáradságot és elol­vastam ezt a könyvet. Hát aki ezt irta, megérdemelné hogy szinte középkori kínzásokkal végezzék ki. És ma­ga ezt olvassa? Maga akar Petőfi lenni? Gúnyosan nevetett. Ez a legutóbbi megjegyzése nagyon fájt és sajgott nekem. Reszketett a kezem, ahogy a könyvet fogtam, inkább letettem. Alig tudtam uralkodni magamon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom