Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Egri Viktor: A topázköves gyűrű
pás és sikkasztás, — mondta az öregúr nyomatékkai és Bálintra függesztette véreres szemeit. Bálint úgy tette, mintha nem venné magára a célzást. Még mosolygott is és ez megzavarta az öregei rat. — Bocsássa meg nekem Lajos bácsi, hogy úgy magára támadtam. Higyje el, a szükség kényszerített rá. Bocsánatot kért, de a mosoly ott maradt a száján és az öregúr úgy találta, hogy kaján és szemérmetlen ez a mosoly. — Mást nem akarsz nekem mondani, — szólt nagysokára és kérdően figyelte Bálintot. — Óh igen, Irmának maholnap gyereke lesz. Meghívjuk a keresztelőre. És harsogva nevetett, a szeme hamisan rávillant az öregúrra és ráveregetett a vállára. — Öreg cinkos, úgye eljön. Iszunk egy nagyot! Hahotázva búcsúzott. Az öreg remegő térdekkel megállt az ajtóban, fojtást érzett a torkán, Bálint tehát tudja, hogy a tolvajlással bemocskolta magát! Milyen alattomosan hetyke! Óh ez kiszámított gonoszság volt, Bálint nem fog irgalmat ismerni! A pénz visszakerült hozzá, nem áltathatta többé magát, hogy a gyűrű fedezetnek szolgált. Hirtelen elhatározta, hogy a gyűrűt vissza fogja lopni és Bálint után indult. De ahogy a hídra ért, eszébe ötlött, hogy a tolvajlás lemoshatatlanul rábizonyosodik, ha látogatása után Bálintok megtalálják a gyűrűt. Valamit tennie kell! Meg kell szabadulnia ettől a nyomasztó gondtól, mert így nem élhet tovább! Meg kell szabadulnia a gyűrűtől! Lába alatt bomlottan zúgott az esőtől ragyásra paskoit szennyesszürke víz. Erélyes mozdulattal a karfa fölé emelte karját és széles ívben a Dunába hajította a gyűrűt. Azt hitte, hogy minden gond nyomban leszakad róla, de alig ért a pesti hídfőre, újabb rémlátásai tá
