Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
mennyi erecskén keresztül mérges nedveket szívott volna fel... Elgyengülve és mégis mindenre elszántan nézett Jankóra. — Jankó... ne haragudj... tudom, hogy ez hálátlanság tőlem. A hangja megcsuklott. Hogyan mondja meg neki? Felállt, behunyta a szemét, előrehajolt, mintha mély vízbe ugrana. — Én nem tudok itt élni... Janlkó erőltetetten felnevetett. — Ez jói! És mit jelentsen ez? — Azt, hogy nem bírom tovább! Nem így kellett volna, gondolta megrettenve, hanem szépen, gondosan előkészíteni Jankót, megmagyarázni ... — Dehát mit nem bírsz, az Istenért? Beszélj értelmesen! A szobában csend volt. A fény könnyű párnájáról sárgán emelkedett fel Ágnes feje. Csak nagysokára szólalt meg. — Nem bírom, — nyögte elveszve és megint érezte azt az émelygő rosszullétet, amely összefacsarta a gyomrát. — Ezt már hallottam. Tovább! Ágnes gyomrára nyomta kezét. — Én itt rettenetesen egyedül vagyok... Nem tudom megszokni, bárhogyan akarom is... Hisz látod, mindent megpróbáltam. Jankót forró vérhullám öntötte el. — Egyedül vagy?! És én? Én senkisem vagyok?! Talán lumpolni járok? Nem viszlek mindenüvé magammal? Nem fogadnak elég szívesen? Ilyen fogadtatásról még álmodni sem mertem volna. — Igen, igazad van. — Túljó dolgod van, azért nem férsz a bőrödbe.
