Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Nyíresi-Tichy Kálmán: A hamvai himlő

A porfelhő még ott aranylott lovaik nyomában, a forró napsütésben, mikor a házakban megszűnt a vénasszony-, meg gyereksírás és egymás után ugráltak ki a makk-egészséges menyecskék, hajadonok, kapdosták magukra ruháikat nagy szaporán s mire a falu őrállói jelentették, hogy végkép elmúlt a török veszedelem, megindult az egész hiimlős sokadalom az ér felé, ugyanoda, ahol a sulyok-csatát vívták a hanvai amazonok. Férfinépnek szigorúan tilos volt most oda menni, bíró uram intézkedése szerént. Pedig kár, mert lett volna ott most olyan tündéri látványban része, amilyen nem akármelyik halandónak adatik. Látta volna, hogy Hanva szépei hogyan hanmatozzák végig gyönyörű testüket az ér friss vizével, hogyan ázik le róluk az álhimlő, hogyan bontakoznak ki rózsás, fehér, barna, százszorszép tagjaik a verőfényben és hallotta volna mellé az édesded sikongatást, viháncolást, csiklandó nevetést, ami nélkül asszony, meg lány-iféle a víz közelében nem tud meglenni.

Bíró uram tilalma vajmi szigorúan lett közzé hirdetve. De hogy olyan szigorúan lett-e meg is tartva? Én nem tudom. Aligha téved a krónikás, ha azt sejti, hogy jó néhány selyme hanvai legény ebben a himlőfürdőben szemelte ki a maga leendő párját, mert a következő évben szokatlanul sok hanvai leányzó került főkötő alá.

Istvánfi Miklós pédig, a csel kieszelője, attól kezdve minden év Pünkösd szombatján remekbe sütött hatalmas foszlós kalácsot kapott a hálás falutól, a legszebb hanvai leányok küldöttsége vitte fel Rozsnyóra, nemes portájára. Míg élt, soha ki nem maradt a pünkösdi kalács a legszebb hanvai lányok küldöttségével, így késő öreg koráig gyönyörködhetett annak a szépségnek szakadatlan újjászületésében, amit fiatal vármegyei jegyző korában megőrzött a hitetlen pogánytol.