Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Nyíresi-Tichy Kálmán: A hamvai himlő

A jókedvű zenebonába kemény csattogás vegyül, néha úgy ropog, mint a sortűz, máskor akadozve fe­lesel egymásnak, de a cikázó fecskéket nem zavarja ez a békés háborúság: a falubeli asszony- meg lány­népek hadakoznak az ér mellett a sulykolni való ru­hával. Érdemes meglesni őket valami csalit'ból. Feítürt tarka rokolyánkkal, mint eleven virágok hajladoznak a sulykoló padok felett, barna bokáikat locsolja az ér vize, a napégett barnaság feljebb, a lábikrákon már­ványfehérre szelídül, meg kellemetes rózsaszín árnya­latokat vált, férfiszemnek ugyancsak bűbájos legelő volna most ez a tájék, de férfinek nyoma sincs erre felé, azért olyan biztonságosak, jókedvűek, hancuro­­zók a hanvai szépek. Hej, azok az izmos barna karok is, melyek olyan fürgén és keményen forgatják a ne­héz sulykoló lapátokat, de jó szobrász műhelyéből ke­rültek! De rávinnék a férfiembert a vágyakozásra, hogy micsoda ölelésük lehet! A rövid, könnyű kis pruszlikok sem takarnak mindent, van itt gyönyörködni való akármennyi, csak éppen nincs, aki gyönyörködjék benne. Vagy mégis? A falu felől Szentkirálynak vezető utón az éger fák mellől lovas bukkan elő, mindjárt látni: nem falubeli, igen sallangos a rajtavalója, az oldalán görbe handzsár: a sátán hozta erre a pogányt, török ez, a nagyságos egri pasa haidaliból. Küldetésben jár, for­mánt Visz, vagy portyázó utón van, — jót nem hoz a sokat sanyargatott falvaknak, az biztos- A műezzin sza­vához hegyezett füleit igen kellemetesen csiklandozza a női zsivaj, arrafelé kémei s hogy meglátja az érben szorgoskodó hanvai szépeket, egyenest arrafelé irá­nyítja a lovát. Szemei mohón tágra nyílnak, issza, eszi, zabálja velük az asszonyok gömbölyűségét, lányok karcsúságát, a fehér lábikrákat, napégetett karokat, a puha vállakra hátra csapott dús hajfonatokat. A ló patája puhán dobog a gyepen, a fehémépek csak akkor veszik észre a pogányt, mikor már egy ha-

Next

/
Oldalképek
Tartalom