Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Isépy Nata: Lelkek a kard élén

Keze megáll a közéjük rettent csendtől. Csejti belefigyel a némaságba: üres az, kietlen és teljesen idegen! Erre aztán lehull róla a bénultság. Újra házigazda lesz, aki nem hanyagolhatja el a vendégét. Udvariasra kényszeríti a hangját:

— Még

egy csésze teát?

— Nem,

köszönöm! Késő van. — Szimbolikus súlya van a két szónak, pontot tesz a szépen indult délután végére. — Most már csakugyan késő!

— A

keztyűm! Hová is tettem? — Lil fáradt, összetört, mint aki hosszú, hosszú út után sem jutott el a célhoz. Karja nehezen lendül, hogy feltegye a kalapját. Rúzs, púder eszébe se jut. Csejti felsegíti a kabátját. Egy pillanatig tétovázva állnak szemben egymással: talán most még lőhetne! Egy őszinte ölelés hidat verhetne a szakadék felett! — De érzik mind a ketten, hogy minden próbálkozás csak félszeg, hiábavaló kísérlet lenne most már! Késő.

Csejti szája alig érinti a keskeny elefántcsont kezet.

Ajtó nyílik és becsukódik mögötte újra. A lépcső lassan fogy a lába alatt, a gondolatai nem tudják bevárni a lassú tempót és messzire előre sietnek. Lil lelke rebbenve búcsúzik a délutántól, a sötét kép emlékénél hosszabban pihen meg.

— Lelkek

a kard élén! Vájjon én további életekre lennék-e ítélve? — Nem, engem egész biztosan kettészelne az a pallos! — Megborzong. Most, mielőtt kilépne innen, megcsapja egy homályos sejtés.

— Hátha

tényleg nekem nincs igazam, megrögzött, makacs hitetlenségemben? A kezdetleges műveltségű ember se hiszi azt, amit nem tud, amíg kézzelfoghatóan be nem bizonyítják neki! Nem lehet érték az, ami mínusz! Többletet csak a plusz jelenthet! — Belezavarodik és mivel alapjában önző kis teremtés, — félti a