Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Isépy Nata: Lelkek a kard élén

— Remek tea! Keletről hozta? — kérdi, csak épp, hogy mondjon valamit.

— Igen. — Messziről kondúl a férfi hangja tompán, csalódottan. Csend jár köztük újra, de ez már egészen más, mint az előbbi. Lil foga alatt megroppan az apró sütemény. Csejti több rumot tölt a teájába, mint máskor szokta és egy hajtással megissza az egész csészével. Türelmetlenül feláll— Jobb

lesz, ha még addig nézi végig a képeket, amíg le nem megy a nap! — Hogy enyhítse kissé az ingerültségét, magyarázón teszi hozzá: — Most a legjobb a világítás!

Lil engedelmesen követi a szoba közepére. A beömlő aranyzuhatag reflektorában káprázó szemekkel áll az asszony Csejti legkedvesebb képe előtt: Buddha halála. Olaj. Meleg, aranybarna tónus, egész a lágyvörösig. Színben, felfogásban Lilt Böcklinre emlékezteti. Az indus erdőségek belsejében mélyen alvó tó, megbékélt, átható csend mindenütt, évszázados fa törzséhez dőlve Buddha várja a halált, arcán, tartásában felmagasztosult égi békével! Ez a földöntúli mozdulatlanság megdöbbenti Lilt. Ámul rajta, mint a gyerek és szinte várja, hogy most csoda történjen vele! Halk szavak peregnek a törtszárnyú csendre, talán nem is a szájáról, a lélek legmélyéről jönnek:

— Sok

ideges, haláItféltő embert jdeküldenék a kép elé, hogy őket is kibékítse a halál gondolatának ez a fenséges szépsége!

A benyomás a képen a legpazarabb ősz-sárga, de még sincs benne semmi egyhangúság; Csejti, mintha kitalálná az asszony gondolatát, megszólal:

— Negyvenhárom

színt használtam hozzá, hogy ez a bronzos összhatás kijöjjön.

— Nem

is tudom — tétovázik a kis elefántcsont szó