Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek

magyarságunkkal bajok vannak. Miféle magyarság volt az én magyarságom azelőtt Prága és Brünn között az otthoni földek elenyésző illatával az emlékemben? .. Belecsöppen­tünk egy keverékkultúrába, sem csehek sem magyarok nem voltunk... ilyen körülmények között várhatott e más ránk, mint az örök szomjúság a nagy, az elérnetetlen után ... — El kellett érkeznem ezekhez a gondolatokhoz ott, a né­pek találkozópontján. Nem voltam különc, sem reformátor és nem szenvedtem apostoli mániákban. Azonban rreggyő­­ződésemmé vált, hogy az embernek nem csupán egyéni problémái vannak. Szinte lezártnak tekintettem az életem ama szakaszát, amikor teljesen el tudtam merülni a saját magam kicsinyes (lehet, hogy csak akko- gondoltam, hogy kicsinyes) fájdalmaiba. Marietta meghalt és ez volt a reak­ció. Nem voltam hűtlen az ő szélieméhez, ha egyre keve­sebbet gondoltam is rá, a halottra . . . Hiszen ő volt az, aki elsőnek hirdette előttem, hogy az emberi élethez több kell, hogy legyen annál a reménytelen küzködésnél, amit a min dennapi kenyér érdekében folytatunk. Az ő ideálja volt az a bizonyos abszolutum, mely mint egy magasabb eszmény vi­szi új és új harcok felé a küzdő embert egész az össze­­roskadásig ... — Nem ezt az abszolutumot kerestem-e én is Párisban? . .. Hiszen a magyarság is csak annyiból jelentett életproblé­mát számomra, amennyiben egy magasabb teljesebb élet zálogát nyújthatja ... Akkoriban voltak napjaim, amikor viziószerű világosság­gal láttam, mit kell tennem a jövőben, hogy felismeréseimet a magam és nemzetem javára hasznosítsam. Talán minden ember életében van egy korszak, amikor nem elégszik meg a saját békaperspektívájával, hanem megpróbál kiemel­kedni a saját kicsinyes létének bűvköréből és egyeteme­sebb távlatok felé nyújtja kereső szemeit... Ilyen korszak volt az én párisi korszakom. A magyarságot szerettem volna megorganizálni és ehhez, tudtam, több kellett, mint egy ro­mantikus fiatalember hevülése a világ rányíló szépségei előtt. A dionizikus ujjongások, iái felfedezett és annyira vá­gyott élet felélesztettek bennem egy másik ént, melyet én az új embernek neveztem. — Hátra van még, hogy arról bszéljek, miképen tartottam el magamat Párisban, miután kifogyott a magammal hozott pénzem. Rangomhoz és tudásomhoz illő munkát nem vállal­hattam, mert hiszen nem bírtam annyira a nyelvet és az ide­genekre különben sem tekintenek elragadtatással a franciák. Nyomorogtam hát a szent cél érdekében. Miközben a fejem­

Next

/
Oldalképek
Tartalom