Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
lami fiatalos őszinteség hatására igyekeztem minél szigorúbb önkritikával mutatkozni be neki. Elmondtam, hogy céltalannak találom eddigi életemet és szeretnék elkerülni mai környezetemből. Figyelmesen meghallgatott és a végén megjegyezte, hogy túl követelőző vagyok önmagámmal szemben. Az én helyemben senki sem tett volna többet. A fontos az, mondotta, hogy tisztába akarok jutni önmagámmal. Gondolkoztam. Miért vesz védelmébe, hiszen meg vagyok győződve róla, hogy amit feltártam előtte, az még csak nem is minden?... Belenyugodtam abba, hogy Marietta enyhébb mértékkel mér, mint én. — Ettől kezdve aztán naponta találkoztunk. Marietta nem adott találkozót, hanem minden nap megjelent a patak mellett. Láttuk megszületni a tavaszt, kifejlődni az életet a maga káprázatos pompájában Nem csoda, hogy szerelmes lettem Mariettába. Abban a korban, amelyikben én voltam, nem csoda az ilyesmi... —Nem akarom a Mariettával való kapcsolataim egész történetével untatni. Csak annyit mondok el, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy képet nyerjen egy ember lelki fejlődéséről. Mert azokban már az új ember bontogatta szárnyait. Egy évig tartott a szerelem, egy év alatt új ember lett belőlem. Ne nevessen ki. A világ semmit sem tudhatott arról, ami bennem végbement... A világ csak annyit tudott, hogy napjában hosszú órákat töltök el a tanítónővel és késő éjszaka még ég a villany a Kisházy-ház kis szobájában ... — Marietta amolyan költőnő volt, ha nem is írt verseket. Szerette az életet, a búcsúzó emberek fanatikus szeretetével és kutatta, hajszolta a szépet. — Beteg volt? — kérdezte Miklós. — Menthetetlenül. Sajnos, későn tudtam meg. Már nem lehetett segíteni rajta. Egyetlen ember volt, aki tisztában volt a helyzetével, ő maga. Soha sem beszélt a bajáról. Én titokban nagy terveket készítettem és áradozva beszéltem neki iái jövőről, a kettőnk jövőjéről. Én szerencsétlen ... Marietta csak nevetett mindezen, ö magában már készen volt mindennel. — Hónapok, elmondhatatlan boldogságban eltöltött hónapok után kellett megtudnom a szörnyű valóságot. Nem tehettem semmit, ökölbe szoríthattam a kezemet és átkozhattam a gyilkos sorsot, mely épp azzal szemben kegyetlen, aki a legkevésbbé érdemli meg. Elért az a szörnyű tragédia, ami aiz emberek közös sorsa, hogy akkor kezdtem igazán értékelni Mariettát, amikor már nem volt... — Háromszor volt Marietta a Tátrában, hogy maradék
