Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
ahogy ez a késői emlékezés melankóliájával előtört Kisházy szavaiból. — Mégsem ragadtam bele az országút sarába — folytatta Kisházy — sőt ellenkezőleg hozzásegített ez ahhoz, hogy más szemmel tekintsek az életre. — Ennek azonban nagy története van. Az otthonom, melyben tulajdonképen soha egy pillanatra sem éreztem csakugyan otthon magamat, olyan utakra vezetett, melyekről eddig sejtelmem sem volt. Brünni éveimben nem jutott eszembe gondolkozni az életem felől, programot alkotni és számonkérni az elfutó napok eredményeit. A szűk falusi élet tanított meg erre, ahol a közönyösen múló órák mindenki másba a beletörődés, a változtatni nem akarás és az erkölcsi nihilizmus érzését ojtották. Itt, ai világ zajától elrejtve kellett rájönnöm, hogy eddigi életem üres és hiábavaló volt. Valamikor azt hittem magamról, hogy én már mindenen túl vagyok. Most megtudtam, hogy ez nem igaz. Magányos óráimban visszajárt hozzám Brünn zajos, ébredő élete, ahol mindenki egy előre kitűzött cél felé törtetett, ahol az emberek tele voltak ambícióval és ahol én életem két leghaszontalanabb évét pazaroltam el. Nem voltam már gyermek, tudtam bírálni és következtetni. Az útmérői hivatás kezdettől nem elégített ki. Másra, többre és nagyobbra vágytam. Évek hosszú semmittevésének energiatöbblete lázadozott bennem. Voltak egyéni szeszélyes ötleteim. így például elhatároztam, hogy én most művelődni fogok. Összevásároltam magamnak egy könyvtárnyi könyvet, irodalmat, művészettörténetet és szociológiát minden elképzelés, terv nélkül, csakhogy azt mondhassam magamról, hogy lépést tartok a korral és a tudománnyal. — Odahaza tűrhetővé vált a helyzetem. Az apám már-már kibékült velem, csak azt nem bocsájtotta meg, hogy nem szereztem diplomát. Az ő szemében az ember a diplomájánál kezdődik. Bennem viszont akkoriban nem voltak ilyen aspirációk. Meg volt a fejedelmi megélhetésem és ia< többi haszontalanságnak látszott. A környezetemet mélységesen megvetettem és a falu emberei nem érdekeltek. Még mindig teljesen gyökértelen voltam, Szlovenszkón éltem, de ez semmivel sem járult hozzá világnézetem, egész erkölcsi lényem kialakulásához. — Lassan azonban mégis közelebb kerültem a való élethez. Nem önmagáimtól, én úgy éreztem, hogy külön világban élek, ahova nem szabad elhatolnia az emberek alacsony küzdésének. Szabad időmben Tagore-t és Wilde-t olvastam és a fantáziámban távoli országok, sohasem tapasza talt szépségek illatoztak. Egyedül voltaim menthetetlenül.
