Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-11-01 / 9. szám - Szalatnai Rezső: Mácha és a Máj
SZALATNAI REZSŐ: MÁCHA ÉS A MÁJ Egy ismeretlen költeményt szeretnék bemutatni, szépséges verset és íróját, a nagy költőt, akiről a magyar versolvasó vajmi keveset hallott. Persze nem francia költőről van szó, mégcsak kínairól sem, hisz ezeket mi általában elég jól ismerjük. Sokkal közelebbi esetről kell beszélni a tájékoztató igazság szerint, szomszédról, cseh költőről, még hozzá régi költőről, aki kerek száz esztendővel ezelőtt élt. Pedig a legnagyobb cseh költő volt, Karéi Hynek Mácha, a Máj szerzője. Száz évvel ezelőtt, 1836 április 26-án, Prágában (mely ép úgy kezdett akkor cseh szellemi központtá válni, mint Pest és Buda magyarrá) német és ódon külső körülmények között adta ki nehezen megspórolt pénzén büszkén őrzött kéziratát egy ismeretlen fiatal jogász, Mácha, a költő. Huszonhat éves volt, egyetlen igazi célja pedig, amivel a világot átölelte: ez a hosszú vers. Ahogy kiadta a füzetet, északra ment, Leitmeritz városába, meghalni. Kortársai nem ismerték fel a csodálatos versben a lángész alkotását. Ez egyébként a nemzeti ébredések irodalmi megnyilvánulásaiban majdnem rendszeres eset, akárhol megtalálhatjuk. Máchát is egyébként kiváló írástudók lenézték, strófáit kigúnyolták, sőt elhallgatták. S 1936-ban, hónapokon át ai cseh szellemi világnak nem volt nagyobb gondja, minthogy Máchát ismertesse, Máchát ünnepelje. Szokatlan és nagy ünnepség volt ez, valami rendkívüli értékelést jelző esemény, önkéntelenül is a költő szerepének és a költemény becsületének rangjára kellett gondolnunk. A cseh nacionalisták és a szocialisták egyszerre és egyként állapították meg, hogy Mácha és költészete az övék, szerves és lényeges része a cseh léleknek. Aki nyugodtan szemlélte ezt a nagy esztétikai versengést, megállapíthatta magában, hogy az alkotó művész mindig egyetemes nemzeti érték, miként az irodalom is oszthatatlanul az, még akkor is, mint Mácha esetében, ha alkotásaiban nincs semmi váratlan jelszó, semmiféle korszerű éltető eszme, hanem csak a szó, a mondat végtelen édességű teste, a művészi forma. Mi más az író igazi matériája s mi más a legfőbb nemzeti kincs, mint a nyelv, melyhez öntudatunk legfinomabb szálai fűznek s mely a költői alkotás révén mindennél maradandóbban képvisel minket a világ örök szeme előtt.
