Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-11-01 / 9. szám - Sebesi Ernő: Ferdinkó lenéz a toronyból
Most elgondolkodva nézett bele a világba s a diákoknak ebben a pillanatbain az volt az érzésük, hogy egy bölcs ember előtt állanak most, aki a lét titkairól talán többet tud, mint nagyképű s a világ kérdései előtt állandó zavarban lévő tanáraik... Ferdinkó éccakái meglehetősen nyugodtan teltek el mostanában. Tűzeset ritkán adódott. Ösztönös tekintettel egyre a házacskája felé fordult s ha holdvilág volt, tisztán mutatta meg magát, még a külváros messzeségén át is a kert, az udvar, még a kerítés melletti két őrtálló fának a rezgő leveleit is vélte felismerni. A házikóból sápadt lámpafény szűrődött ki. — Biztosan olvasgat a Zsuzska — mondta magában ilyenkor Ferdinkó, akit a nagy magány arra kényszerített, hogy párbeszédet folytasson önmagával... Zsuzska nappal nem igen ért rá az olvasásra, mert munkába járt. Mosóintézetben vállalt állást, de ezt inkább örökségbe kapta az anyja után, akit másfél évvel ezelőtt veszített el. Ferdinkó nagyon kedvelte Zsuzskát és mindenkinek eldicsekedett vele, hogy milyen, rendes, szótfogadó leánya van. Ritkán találkoztak, csak amikor szabadnapos volt Ferdinkó és ez az égő kis lámpa volt az egyetlen kapocs, amely összefűzte kettőjük pislogó életét. Egy éccaka rájött arra, hogy Zsuzska vonásai teljesen elmosódnak az emlékezetében, azért egyre gyakrabban vette elő a leány arcképét. Ebben a pillanatban kacagó női hang kúszott fel a toronyba. Egy hang, mely ismerősnek tetszett előtte. Lenézett az uccára, de ugyanakkor egy nehéz kapu döngése mintha fejbekollintotta volna az éji csendet. — Ki lehet az? — morfondírozott magában. Nagyon restelte, hogy nem ismerte fel a kacagó hang tulajdonosát. — Már öregszem, úgy látszik — ment benne végig az őszinteségi hullám. Még jobban figyelt le a kapura, de már csak a bezárt kapu mögötti sietős léptek neszét továbbította a visszhang. Ferdinkó kiváncsi természetű ember volt és most tehetetlenségében ökölbe szorult a keze. — Hát sohasem fogom megtudni, hogy kié ez a meztelen kacagás? — dühöngött benne a ki nem oltott kíváncsiság láza. Idegesen fújta ki a pipája füstjét. Elborult az arca és a homályban maradt női kacaj nyomában eljutott annak az állati éhségnek a beismeréséhez, hogy felesége halála óta, alig volt dolga nő személlyel. Pedig az ő szomorú és hideg
