Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Reményi József: Magyar író amerikai naplójából

Férje bankár. Maga az asszony valamikor gépírónő volt. Erre nem szívesen emlékszik. Modoros. Úgy öltözködik, mint egy moziszínésznő. Délben kel ki az ágyból, délután masszírozzák, alkonyaikor bronzszín haját ketten hozzák rendbe, hogy az estélyen remekelhessen. Akik robottal, verejtékkel szántják a lét útját, azokat nem veszi észre s gúnnyal beszél, valósággal foghegyről azokról, akik szegények. Parfűm-hölgy. Arca csinos, bőre bársony, szeme kék. Élete hazug, hitvány. Szívében a volt érzések csontvázai unatkoznak. Sorsa a közöny kastélya. Boldogtalan.

*

Hangulat arról, hogy az idő hogy eljár! Érzésem szabad mezőkön kószál. Gödörbe bukik, anélkül, hogy megütné magát. Lóherét tép. Tüzelőfát nem keres, mert hiszen nem fázik. Ez a múlt? Emlékezzünk más mezőkre. Ahol a hajnali dérben a fűvek olyan színben csillogtak, mintha vetületei lettek volna a mesevilág gazdagságának. Ott is jártam. Az idő hogy eljár! Ez is múlt! A tegnap, amely azt mondta, hogy az ígéret szavával sohsem fog megcsalni. Az is múlt, amikor az életnek bundapálinka íze volt, tüze jól esett s arra az óracsináló ősömre emlékeztetett, aki nemcsak órái miatt volt nagyhírű, hanem kedélye miatt is. Még a vénlányok Is úgy szerették, mintha őket szerette volna. Na, menjünk tovább. Mikor is volt, hogy a föld kicsúszott lábad alól, testvér? Amikor rájöttél arra, hogy csillagokat hajítottál a mlndenségbe s erre környezeted azt mondta, hogy borsót hánysz a falra. Elkedvetlenedtél. Elkeseredtél. Az igavonó végzet áldozatai nem vették észre a fényt. De magadhoz tértél. Téged nem lehetett kirekeszteni az örömből! Kacagtál s a konyhában felmosogató cselédben is észrevetted az álmot s a szót azért adtad neki, hogy álmának vasárnapi köntöse legyen. Az Idő hogy eljár! Hol is ez a cseléd? A rombadőlt vágyak világában, az üvöltök,