Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

nőm neked, te asszonyok szépe, hogy drága életedből nekem ajándékoztál annyi sok szép napot... adtad a csókod, a lelked... köszönöm... köszönöm... Feje megcsuklott, a szája felé csuklóit, de mégis leheletnyi csókot csókolt a kezére csupán és leszállt az ágyról. Lassan, mintha magával akarná lopni minden íttmaradt boldogságát, kiment az ajtón.

A konyhában felöltözött, gyorsan, lázasan, mert hátha utána nyújtja kezét az alvó asszony? Aztán leszaladt a kertbe.

Pillanatig hallgatózott, aztán futott a csűrbe.

— Senki

... Elmentek ... — de mintha a tenger felől sietős zajt hozna erre a szél. Futott hát arra a jól Ismert, jaj, nagyonis jól ismert úton.

Mire odaért, a foglyok már ott álltak a fedélzeten és a dereglyés oldozta a köteleket.

— Itt

vagyok én is, Péter bátyám! Én is haza megyek! — mondotta Nagy János és nyakába borult az öregnek. A könnye megeredt, mint a zápor.

— Ember

vagy, ecsém, ember vagy, azt mán én mondom, Balog Péter. — Simogatta meg az öreg a fiú fejét. — Na, ne rijj. Űgy-e, hogy nem rissz? Ne rijj, mert megvagyon írva, ecsém. Megvagyon írva... — vigasztalta a fiút az öreg, de több nem jutott eszébe a bibliából.

A vitorlákba beletenyerelt a szél. A hold sütött, a bárka imént és az árva magyarok összefogózkodtak, nótára gyújtottak és táncolni kezdtek a játékfedélzeten. Nagy János a hintázó éjszakát nézte, majd az elhagyott partot nézte és össze csikorgatta a fogát:

— Vájjon

minek megyek én haza, mi az ördögnek? De valami borzalmas erő szorította a szívét és vonszolta magával.

Talán a geszti fák, talán a geszti föld, vagy a jóságos Isten tudja mi volt.