Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
— Én tőlem rakhatsz mán belé ecsém zsannamannát is. Én tőlem mán ecsém ott eheti meg a spanyolokat a fene. De mást mondok én neked. Az éjszaka indulunk mindannyian haza, nem jösz? Nagy János várta az öregtől ezt a kérdést. Tegnap is várta, ma is várta. De hogy mondja meg neki, hogy ő nem megy. Ö már megérkezett oda, ahova annyi szenvedéssel, annyi síró reménykedéssel vágyakozott. — Hát miért mennék én haza Péter bátyám? Hogy napszámra járjak az urasághoz? Az öreg szúrósan nézett a fiúra. — Nem mondom én, hogy napszámosnak gyere haza. — Hát? Vicispánnak? Vagy püspöknek? — Annak se. Majd kialakul valahogy otthon az ember sorja. Gyere velünk ecsém. Úgyis csak az lesz ennek a nagy szerelemnek a vége. Már megfogadtuk a deregjést is és ha feljön a hold, búcsút veszünk a kapufélfától. Osztán azt se mondjuk, hogy itt vótunk. Mert megvan az írva, ecsém, hogy: Fiam, ne járj egyúton ezekkel, tartóztasd meg lábaidat ösvényüktől! Hát csak gyere. Egy órakor felhúzzuk a vitorlát, osztán sipirc! Ha egy kis szerencsénk lesz, négy hét múlva otthon leszünk ... A fiú szótlanul nézte a bibliás embert. A szigettől Gesztig tengereknél is nagyobb az út, de Balog Pétert mihamarabb haza vezeti soha el nem pusztuló hite. De minek is az ember számára hit, ha olyan ocsmány útakra téved el vele? — Nem megyek én, Péter bátyám, sehova. Az öreg szomorún nézte a fiút. Hiába, ezt mégse tudja haza vinni. Kár érte pedig. Otthon olyan rendes emberré vált volna. Mi az, hogy együtt élnek evvel az asszonnyal? Semmi. Otthon is kirúg az ember a hámból, kivált, míg fiatal. Vannak otthon is lányok, asszonyok, még különbek, mint ez a cigányképű. — Rosszul teszed, ecsém, ha nem jösz. Én osztán
