Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

rancserdő szélén. — Ülj le te is, Jancsi — s helyet mutatott tenyerével maga mellett.

Nagy János kivette nyakából a zsákot és leült. Hogy mit akar ez az asszony vájjon...

— Beszélj

nekem valamit a te hazádról, Jancsi. Bizonyára van odahaza egy kislány...

— Kis

lány? Az nincs. De van jó édesanyám ... és az apám. Lány is van, volt, nem mondom, de hol van az már? Mióta háború van, csak egyetlen egyszer voltam odahaza. Még tizennégybe. Azóta soha. Ki tudhatja azt, hogy ennyi idő alatt hányszor gondolnak mást és mást a lányok? Nincs senkim. És most itt vagyok. Van egy húgom, az éppen olyan, mint a szinvóra ... de lehet hogy pár évvel fiatalabb.

— Olyan,

mint én? — tapsolt az asszony, — özvegy? Mert én özvegy vagyok.

— Akkor

még lány volt, — válaszolt a fiú és arra gondolt, hogy most szólani fog arról a fényképről, de az asszony tovább beszélt: — meghalt az uram, szegény ... — s a fiú úgy látta, mintha nagy szomorúság lobogtatta volna szárnyát a homlokán. — Meghalt a háborúban. Lehet az is, hogy éppen te ölted meg, Jancsi.

— Nem,

nem én egész biztosan. De ha akarja, szinyóra, valamit beszélhetek róla, — mondotta a fiú és az asszony ölét nézte, mert szavára idegesen szedte maga alá a lábát.

— Te

tudtad, te láttad az uramat, Jancsi? Hát hol, hát mikor?

A fiú révetegen nézett keresztül a szántáson, mégis tán nem kellett volna beszélni erről. Olyan jó dolga volt itt a szigeten és ez az asszony is olyan kedves, jaj be kedves... de aztán vállat vont. Evvel mégis tartozik annak a halottnak.

— Az

úgy volt, szinyóra, hogy nagy tűzben voltunk egyszer a Karston... és hát igen, egyszer valami okból lemaradtunk a rohamnál egyik barátommal. Pará