Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

sistergés égett, parázslott valami és vészes kojtorgással közeledett ez a sistergés. Alattuk mintha reszketne a kő és olyan bizonytalan most ez a szöges bakkancs ...

Nagy János eldobta gránátját anélkül, hogy zsinórját kihúzta volna. Fülét arra fordította, ahonnan közeledett a vész és felugrott. Rohant, kapaszkodott feljebb és feljebb. Mögötte megmozdult a Montellő oldala. Nagy darabon felszakadt a hegy és csak utána csattant a dörrenés. Eltűnt a fényszóró, eltűnt minden, csak a visszahulló kőzápor dobolt a hegyoldalon és medréből lépett ki a folyó. Pontont, bakát, zászlóst, maga alá temetett a pillanat, csak geszti Nagy János lovagolt eltorzult arccal, vigyorogva a halálok halála hátán. Háborún, halálon, életen túl ösztöntől taszítva ugrált feljebb és feljebb. Már nem volt sisakja, gránátja, rohamkése, csak menni, tovább menni... Akkor volt először világos gondolata, mikor árokba zuhant az olaszok közé.

Körülte sok-sok olasz tolongott, hadarva, egymást túl beszélve. Leült az árok fenekére mint a gyermek a mezőn, ha rászaladnak a juhászkutyák.

— Beh

kedves emberek ... — nézett fel rájok. Egy közülük felé hajolt, belenézett az arcába és nevetett. Nevetett szívből, a többinek valamit magyarázott, újra fölé hajolt és tovább nevetett.

— He-he

... he-he ... — nevetgélt Nagy János is aprókat, nagyon aprókat és kinyújtotta két lábát, mint egyszer, jaj, de régen ott kint a juhászoknál a legelőn.

Két olasz a hóna alá nyúlt és felkapták, mint a pelyhet. Megindultak vele a fedett futóárkon keresztül a hegy alatt. Fáklyák égtek végig az árokban és nyílások voltak vájva a falba. Itt is, ott is elébük kukkantott valaki, hangosak voltak, de nevettek mindannyian.

Nagy János úgy érezte, hogy sok ezeréves varázslat alatt áll ez a földalatti hegy és neki kellett azért há