Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
gedni élve egyet sem. Azt nem. Legyen kerek a dolog tökéletesen. A gránátnak odase nézett, felkapta puskáját és hátra ugrott. Mert már ott volt előtte az olasz. Aztán előre ugrott, a szuronyt a hasába vágta és egyúttal meghúzta a ravaszt. A gránát is robbant, darabon mintha megmutatta volna a folyó gyomrát és magasan szökött fel a víz. Kegyetlen, nagy pofon volt a dörrenés az éjszakának, de az is elmúlt, és egy ember úszott csendesen lefelé a vízen, hanyatt, majd oldalára fordult és a folyó sodrának igazodott a lába. Egy ott feküdt előtte a kavicson. Pillanatig olyan csöndes volt, mint a halál, de aztán nyögdécselni kezdett hangosan, egyre hangosabban ... jajgatása felborzolta a folyó hátát. Seres rémülten ugrott fel és belelőtt a levegőbe. — Mi iaz, mi az? — mondotta gyorsan és futkosva kerülgette a sebesültet. A zászlós jött futva valamerről, valahonnan és igen jó kedve lett. Lám csak, nem hiába altiszteket tettek a posztok helyére... — Dekken, — mondotta Nagy János, mert aknák repültek át a folyó fölött. A sebesültet elvitette a zászlós. Kiderült, hogy önként, passzióból úszkálták keresztül-kasul a Piávét és leszurkálták az alvó posztokat. Hogyne, ideát nagyon kényelmesen teljesítették kötelességeiket a posztok, mert még gondolni, se gondoltak arra, hogy az megtörténjen, hogy élő ember keresztül úszhassa a folyót. A két káplárnak, különösen Nagy Jánosnak kicsit megnőtt odabent a tekintélye. Igaz, hogy Nagy János nem tudott erről, de az nem fontos. Két nap feküdtek még ott, azon a helyen, éjjel úgy mint nappal. Köd jött, eső jött, de nem mehettek odébb egy lépést sem. Nappal beásták magokat a kavicsba, de azt se lehetett mélyen, mert feljött a folyó vize. Éjjel ténferegtek csak idébb-odébb, amikor eltakarta őket az éjszaka.
