Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Képzőművészet - Brogyányi Kálmán: Művészet és művészek Szlovenszkón

egyéniség fokozott, a művészet történetében szinte példa nélkül álló, szabadságához vezetett. Belső érzések, egyénien igaz formafelfogások, a látható világ minden tárgyilagos ellenőrzés nélküli revelációja uralkodott. A művészetben való, mindeneken felül álló hit, a jelenleg egyedüli valuta, tette általános értékűvé ezen alkotásokat. Érthető is, megváltozott életérzésű korunk művészetének új formáját nem tudjuk még úgy kitapogatni, mint a történelmileg távolabb álló kor művészetét. Az erős egyéniségek korszakot teremtő ideje ez.

Az új művészeti felfogás átitatta és megváltoztatta egész Európa művészetet. Ennek hullámaiban él a szlovenszkói magyarság képzőművészete is.

Az egyes periódusok átváltása nem megy egyszerre és egyidőben. Pseudo-társadalmi és művészeti jelenségek alakúinak. Kiállításainkon láthattunk képeket a legszigorúbb akadémikus modortól végig a legelvontabb szürrealizmusig. Más helyzetben, ha ezek valamilyen szempontból rosszak, a rendezőség kizsűrízi, a kritika napirendre tér fölötte. De most, ezek szellemi életünk, műveltségünk darabjait képezik deformált alakjukban is. Foglalkoznunk kell velük.

Figyeljük meg a jelenségeket. Az anyagiak hiánya miatt megkötött művész mozgási lehetősége csekély. Nem tud kellő tapasztalatra, művészeti kultúrára szert tenni, ami a modernség mélyebb átérzéséhez segítené. A külső formalizmus utánzásában rejlő modernség örvénye könnyen elnyeli. Erre kényszeríti bizonyos mértékben a divat és a jelszó. Az az érdekes tünemény következett be, hogy a napisajtó a felületes kritika. a közönség bizonyos rétege, kisajátította a művészet „forradalmiságát". Hogy a modernség minőségi mérlegelés nélküli érdem lett. Az érem másik oldalán fekszik a hasonlóan értelmezett naturalizmus. Az a naturalizmus, aminek egyedüli érdeme az, hogy nem modern. Az egyéniség jelszavaktól mentes, csakis a művészet évezredes fejlődésének irányát tekintő szemlélete hiányzik. Művészeink önkritikája is csekély.

Művészeink nagyon egyedül állnak még. A megélhetés nagyon rákényszeríti a giccselésre. Tragikus, hogy a giccselés mint megélhetés jó néhány művésznél önkritikát, lelkiismeretet elaltató mákony. A valójában legtermészetesebb kifejező eszköze. Tenyészti e jelenséget az a körülmény, hogy a művész kiállításainál teljesen magára hagyva, Minden morális