Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
lépésnyire a híre. A csendőrök átadták az őrmesternek, az őrmester rögtön vitte a századparancsnok-főhadnagy elé. Alacsony, földbevájt gödör volt a főhadnagy lakása, teméntelen kővel a tetején. , — Főhadnagy úrnak alásan jelentem, berukkoltam a századhoz, — jelentkezett Nagy János annak rendje szerint. Megállt az ajtóban, majdnem görnyedve, mert 'egyébként a plafont érte volna a feje. — Hm. Tán inkább hozták magát káplár, minthogy önként jött volna? — mondotta a főhadnagy. — A többieket hol hagyta? — Szét vannak osztva a többi századokhoz... A főhadnagy elkezdte rázni az öklét Nagy János orra előtt minden igaz ok nélkül és kiabált hozzá. Nagy János szomorúan nézte a kiabáló kis embert és nagyon sok gondolat megfordult fejében egyetlen pillanat alatt. Nem volt dühös, nem is haragudott a főhadnagyra. Hiszen a világon minden, ,de minden csak felfogás dolga és ki tehet arról, hogy az ő létezése is baj a főhadnagy úr^előtt? Jaj, nem tehet róla, fán senki se tehet, de mégis. Úgy fájt itt belől valami... fáj a goromba szó. Fáj a meg nem érdemelt szidás, ostorozás, fáj annyi vér, szenvedés. Nagyon is össze roskadt, nem volt többé a régi büszke legény. — Főhadnagy úrnak alásan jelentem, én a sturmosoknál voltam legutóbb, ott js sebesültem meg, szeretnék oda vissza menni, — tért ki csendesen a kiabálás özönéből. — A sturmosokhoz? Majd én elküldelek, ne félj. Itt maradsz, mert itt kellesz. Mondja, yan magának szik- Tányi csöpp esze? — Főhadnagy úrnak alásan jelentem ... — emelte fel Nagy János visszatérő büszkeséggel a fejét, de a főhadnagy közbevágott: — Mert ha lett volna, úgy maga is meglógott volna másokkal a vonatról. De lehet is magának erről be
