Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Endreffy János: Krisztus a nemzetek életében

kővé, sorsfordulatttá és nemzetújuiássá válott a magyar nemzet történetében.

A mohácsi vész után újból zengővé vált a Krisztus szava a halálrasebzett nemzet életében. Krisztus lett a bűnös nemzet magábaszállása, fölismert bűneitől való elfordulása és föltémadása. Egyetlen nemzet nem tudott megújulni máskép, mint a nemzeti bűnbánat enyhítő könnyeiben. Bukásba vivő rosszat folytatni nem lehet. Felismert bűnt, melynek átka alatt egy egész nép nyög és lakói, továbbűzni nem szabad. Krisztus lelke ihlette a XVI. század magyar nemzeti költészetét, aminek alaphangja és egyre visszatérő méla akkordja a nemzeti bánat. Bűneink miatt ver bennünket az Isten. A mohácsi vész utáni magyar nép sorsa azonos az Ótestamentum népének lakoló sorsával, mely Bábel vizeinél kesereg és hárfáit a fűzfákra aggatja... A magyar földnek majdnem kétharmadát elfoglalta a török állandó birtokul. A száműzött Krisztus visszajárt az összetört szívekbe, mint önvádolás és marcangoló lekiismeret. A megaláztatás szégyene piheg Balassinak, a XVI. század kedves költőjének következő soraiban:

Vagy ha azt akarod, Hogy tűrjem ostorod, Csak rút szégyentől ódd Fejemet, ha bántod. Halálomat inkább elhozd, Hogynem rútítsd orcámat.

A mohácsi vészt követő magyar nemzeti költészet — lelkének leghűbb tükre — a fenyítő kézben Isten sújtoló kezére ismer a nemzet fertelmes bűneiért. Szulejmánt a költészet Nabukodonozor királlyal vonja párhuzamba. Farkas András után min