Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Demjén Ferenc: Zsuzsi néni

ünneplem. Iszom. Holnap úgyis el kell mennem és talán nem is iszom többet. Tudja...? Töltsön!!

Mózsinak felfénylett a szeme és nevetett, csak aztán folytatta:

— Igaza

van. S mivel utoljára iszik nálam, az elsőt ingyen adom magának Zsuzsi néni, hogy ne mondja azt, hogy Mózsi egy nem tisztességes kocsmáros. Na fogja.

— Hát

Isten éltesse Mózsi lelkem!

— Éltesse,

éltesse, — gondolta Mózsi, de a fejében már a veszteség, a napi kassza tizenöt-tizenhat koronás veszteségét számolgatta. Ennyi havonta, ennyi negyedévenkint, és ennyi... — Be kellesz talán csuknom, — mondta egy rövid idő múlva magában és újra töltött Zsuzsi néninek. De Zsuzsi néni a második poharat már nem vette fel. Hozzá nyúlt, de megreszketett a teste és mint dróton az elektromos áram, futott át az agyán egy gondolat. Hirtelen felrémlett előtte az álma és meglátta az unokáit. Már dúdolta is nekik a szíve mélyén egy belső hang, hogy:

„Hőc, hőc, ka-to-na, ketten ü-lünk egy ló-ra."

Aztán hirtelen felállt az asztaltól. Az ajtó felé indult.

— Zsuzsi

néni! — szisszent utána a Mózsi riadt hangja. — Hát hova megyen? Igyon még! Ezt is ingyen adom. Huszonöt éve, hogy ismerjük mi egymást, minden nap nálam volt, hát fogadja el tőlem ezt a néhány poharat utoljára. Nem kell, hogy fizessen. Nem kell, hogy itt hagyja a mai keresetét. Csak búcsúzzunk el szépen.

— Nem...

Nem Mózsi. Huszonöt éve vagyok távol a fiamtól és mostan haza megyek hozzá.

Mózsinak vörös lett az arca és riadt lett a szeme. Letette az üveget, aztán Zsuzsi nénihez ment.

Megfogta a kezét. Visszahúzta a pultig.

Pillanatig gondolkodott, aztán mégegy pohárért sántikált be a söntésbe. Kihozta. Ezt is megtöltötte.