Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Demjén Ferenc: Zsuzsi néni
anyja, menjen vele, éljen mellette, ne legyen szolga, mindenki mosónéja, mindenki Zsuzsi nénije, de az ő egyetlen Gát Zsuzsija: az anyja. S ebben a meredt csendben Kiss Tamásné apró lábai mozdultak meg legelőbb. Előbb mint a Zsuzsi néni szíve, előbb mint a Csők Bálint szeretete, mint a Józsi bácsi részvétszavai és a szakácsnők mozdulatlansága. Odalépett a már majdnem újra gyermekkorát élő Zsuzsi nénihez és így szólt: — Zsuzsi néni, maga nem mondott nekem igazat a múltkor és mostan hagyja el a konyhát! Forduljon meg és menjen el! Távozzon. Zsuzsi néninek könnyes lett a szeme, aztán feltört öreg lelke síró hangján szívéből a keserűség páthosznélküli szóáradata. Előbb szaggatottan, de aztán nyugodtan beszélt. — Nagysága... én hazudtam, tudom, de tessék megbocsátani. Tessék megkegyelmezni nekem. Én nem akarom magam élve eltemetni a falun. Hogy én ne ihassak többet, hogy én rossz munkás legyek? Ne moshassak, ne kékithessek!...? — De anyám, — szólt közbe Bálint és közelebb lépett kétségbeesett öreg anyjához. Moshat majd miránk odahaza: a feleségemre, rám és magára és majd az unokákra. — Az unokákon? — szúrt keresztül a Zsuzsi néni szívén ez a szócska és motyogta is úgy magában: az unokákra, unokákra ... — Arra hát! És nem lesz többé „szóga", nem lesz a más kutyája anyám! — Igen, igen Zsuzsi néni, — szállt le kedves hangnembe Kiss Tamásné is és úgy nézett Zsuzsi nénire jóságos, jóakaratú szemeivel. Ihat majd otthon is, lesz bor a pincében — Igen anyám, igen, — folytatta a szót Bálint és megfogta az anyja kezét. Megfogta azt a kezet, melyet huszonöt év óta most érint először, mely öreg
