Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Demjén Ferenc: Zsuzsi néni

józanodott, aztán énekelt. Néhány régen tanult dalt zengett a vaksötét, vagy holdvilágos éjszakába rekedtes, részeg hangján, hogy megugatták érte a kutyák mindenütt a kapuk mögül. Aztán elindult hazafelé. És hazatalált. Csak ritkán tévedt el egy-két házszámmal, ami az ő részéről nem sokat jelentett, mert mindenütt volt egy kicsiny fáskamrácska. Ugyanis egy özvegy asszonynál lakott a fáskamrában egy hordóban. Ócska szőnyegekkel bélelte ki alól és az oldalát és azzal is takaródzott. Jöhetett felőle a tél, csonttá fagyhatott a föld, őt mindez kevéssé érintette. Ivott Mózsinál, énekelt, hazament és elaludt a hordóban diogeneszi szerénységgel. Nem parancsolt neki senki és ő sem parancsolt senkinek. Ura volt az akaratának és mestere a ruhamosás művészetének. És épen ezért senki nem hívta, nem nevezte egyszerűen mosónőnek, hanem megadták neki a tisztességes Zsuzsi néni nevet. És erre büszke is volt. — Én nem vagyok Zsuzsi, én nem vagyok mosónő, én „Zsuzsi néni vagyok, a mosónő", — mondta, ha egy idegen ember érdeklődött tőle a kocsmában, vagy az uccán.

És teltek, múltak a napok.

Rövid őszi esőzés után lassan újra télbe fordult az idő. Hideg havas-eső esett éjszakánkint és úgy sípolt a szél a házak és a kapuk alól, mintha gyilkoló kísértetek éjszakája lenne. Az emberek kabátjukba húzott fejjel futottak az uccán és igyekeztek minél előbb fedél alá. Csak Zsuzsi néni maradt meg szokásához hűen az éjszakai ucca csendes vándorának. Ment és énekelt. Részeg volt, mint mindig.

Lassan újra elfelejtette a fiát s a Kiss biróné fenyegetését is a legutóbbi alkalommal, hogy: nem mos nála többet, ha igaz, hogy fia van s ő nem ismeri annak. Elfelejtett mindent, nem tudott semmiről. Egyedül azt tudta — és ebben soha nem tévedett —, hogy kinél mikor kell mosni. Mindig megjelent hívatlanul is pontosan. Tudta, hogy eltelt a két hét és jött. Mosott,